Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

— Van itt hely, elférnek maguk is — kezdte ismét valaki és helyet mutattak Kalen- dának.

— De én vacsorázni szeretnék — nézett körül Kalenda és már indulni is akart tovább, oda, ahol tegnap este vacsorázott.

— Kiszolgálják itt is. .. Majd én elintézem... Figyelje csak meg, Dönci mindent elintéz. Ne csodálkozzon, Dönci vagyok — és már nyújtotta is a kezét Kalendának. — Hívjon nyugodtan Döncinek, így ismer engem az egész város... Dönci. Hát én vagyok az. .. Dönci... Hát akkor, szervusz kérlek.

Latorcza Imre a pult mellett várakozott, a kávéfőzőnő felé figyelt. Kalenda közben leült a hosszú asztalhoz.

A Dönci nevű férfi poharat nyomott a kezébe, a magáét hozzáütötte, aztán mindnyájan koccintottak. Úgy tűnt, hogy Kalenda megjelenése érdeklődést váltott ki közöttük. Újra Dönci szólalt meg: '

— Én már láttalak benneteket... Ott dolgoztok az irodaháznál. Én a beruházó csoportnál vagyok. Egyelőre magam vagyok a csoport, aztán, ha vége lesz a beruházásnak, akkor az irodaházban kapok szobát... Ott, ahol ti dolgoztok. De a többiek is hasonló cipőben járnak. Egyelőre itt, ott dolgoznak, aztán ha a mi kis gyárunk bekanyarodik a célegyenesbe, akkor ott leszünk mi is. Nagyjából mi fogjuk vezetni a termelést. Most még csak várakozunk... Hát azért mondom ezt, mert hogy most rajtatok a világ szeme! rajtatok a mi kis városunk szeme.

Kalenda hirtelen az üvegfalra nézett. Mintha egy arcot látott volna. Eszébe jutott, amit a csicskás mondott, hogy Jármy gróf fia ott szokott ácsorogni órák hosszat a falnál és bámulja a benti életet.

— Idevalósiak vagyunk mindnyájan.. . Vagy a környékre. Hallottunk rólatok, tudjuk, hogy milyen jó szakemberek vagytok...

Kalenda Döncire vágott a pillantásával, a mozdulata önkéntelen tiltakozást fejezett ki.

— Nem kell szerénykedni, aki jó szakember, az jó szakember. Egy ilyen építkezésnél meg egyenesen megfizethetetlen. — Dönci egyre jobban belelendült. — Nem tudom, hova fejlődik a világ, nem tudom, téged kérdezlek meg, te mégis jobban tudod kérlek szépen, hogy mi lesz ezzel a mi életünkkel? Szakember nélkül.

— Minek kérdezel most ilyesmit tőle? — szakította félbe Döncit egy másik férfi, éppen Kalendával szemben. — Arról volt szó, hogy megvacsorázik. Hogy mind a ketten megvacsoráznak.

Latorcza Imre tiltakozott, „én megyek a vulitzerhez, körülnézek egy kicsit, lehet, hogy táncolok is...”, mondta, de nem mondta meg az igazi okot: a kávéfőzőnőt, meg a másikat, akinek a kávéfőzőgép mögött néha — a fiú innen is láthatta — fel-fel- tűnt az arca, közelről akarta figyelni, mellettük szeretett volna lemni.

— Hát akkor, mondd meg kérlek szépen, mit akarsz vacsorázni? — nézett Dönci Kalendára.

Döncinek puffadt volt az arca, a körülötte ülők már kopaszodtak, koszos, zsíros kezükkel az arcukat tapogatták. Az asztal végén egy szemüveges, keskeny arcú férfi nézte a mennyezetet. Amióta Kalenda leült, egykedvűen bámulta a neoncsöveket. Ő volt itt az egyetlen sovány vendég, Kalendának egy pillanatra megakadt rajta a szeme.

Dönci intézkedett. Odarendelte a pincért, megkérdezte, hogy mit lehet vacsorázni, majd már sorolta is Kalendának:

— Ehetsz kérlek szépen rántott velőt, rántott húst törtburgonyával, babgulyást H-i módra, halat H-i módra, de van itt ezen kívül még pacal is. . . Erről jut eszembe — nézett Dönci a pincérre —, hogy egyre kevesebb a pacal. . . Majd beszélek Bélával, a konyhafőnökkel... így összeakad Döncivel a bajusza. . . Nálunk nem for69