Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)
Egyszer, épp amikor így bámulta Kalenda — Marának leomlott a haja a vállára. Megérezte, hogy a nő minden nap hajat mos, s látta, hogy minden alkalommal, alig ülnek le az asztalhoz, a körmét kezdi festeni. A nő észrevette, hogy Kalenda nézi, várt egy kicsit, majd megkérdezte tőle: „Tetszem?” Kalenda nem válaszolt. Aztán valaki megérintette a vállát. A magyarnóta-szerző állt mögötte és intett neki, hogy álljon fel és menjen utána. — Haza akarsz vele menni? — kérdezte tőle. Kalenda visszanézett a nőre, majd újra a magyarnóta-szerzőre. — Itt a kulcs, éjfélig gyertek vissza. .. Elég, ha a cehhet rendezed... Ha visszajöttél. .. Világos?... Kalenda a kulcsot nézegette. Azt hitte, hogy a magyarnóta-szerző lakásához való. — A kulcs a nyanyáé. Egy szoba konyha. Mara ott lakik albérletben... Kalenda az idősebb, nagyon sovány nőre nézett. Aztán már mindent értett. „A nótaszerző nemcsak dalokat szerez, hanem palikat is. A nyanya lakására járnak... Mara délelőtt egy büfében dolgozik, este meg a szoba-konyhában... Odaviszi a vendégeket. De‘miféle embereket?” Anélkül, hogy szólt volna Marának, már indultak is a Fehér Rozmaringból. Ettől kezdve Kalenda többször ment Marával a szoba-konyhába, ilyenkor csak a nyanya és a magyarnóta-szerző fogyasztását kellett kifizetnie. Észrevette azt is, hogy a nyanya egyre dühösebb Marára. Esténként többször elismételte: „Azért veszem neked a nadrágokat, minden nap újat és újat...! Volt olyan este, hogy három nadrágot is cseréltél. ..” Kalenda nem értett semmit. A nyanya csontos kezeivel kirántotta Mara kezéből a táskát és kiszórta belőle a nadrágokat. „Itt hordod magaddal, mindennap hármat teszek be a táskádba, és te csak ülsz rajta. .. Mit akarsz? Kikölteni?” Mara dühösen rakta vissza az asztalra kiszórt bugyikat, Kalenda a magyarnóta-szerzőre nézett, de annak semmit sem árult el az arca. — Maga is — kezdte szemrehányóan a nyanya Kalendának — ahelyett, hogy segítene nekünk, kisajátítja. . . — Én? — nézett rá Kalenda és megijedt a nyanya szemétől. — Nem ez volt az egyezség — magyarázta a nyanya egyszerre Kalendának és Marának —, amikor hozzám költöztél albérletbe, akkor nem így egyeztünk meg... Mit akarsz? Örökké szoba-konyhában akarsz lakni? Amióta új takarékkönyvet nyitottam, neked egy fillért sem tudok beletenni.. . — Hagyd abba...! — szólt rá Mara a nyanyára és felállt az asztaltól. — Ez elment — állapította meg a magyarnóta-szerző és nem törődött tovább Marával. Kalendának magyarázta, hogy abbahagyja a magyarnóta szerzést. „Áttérek a tánczenére, van még az én fejemben annyi ritmus, hogy lefőzöm ezeket a nyápic zenészeket...” Á magyarnóta-szerző megcsókolta Kalenda homlokát, aki érezte, hogy már részeg. „Édesapám, én egy költő vagyok, egy mindenes költő. .. Én megértelek, hogy szereted Marát. .. Igazad van...” Kalenda rosszkedvűen húzódott el tőle. — Miket beszélsz? Hagyjál engem... — közben lerázta a válláról a férfi kezét és a poharáért nyúlt. A magyarnóta-szerző felállt, meghajolt, kezet fogott a nyanyával, majd kezet csókolt neki. Aztán odament a többi asztalhoz is; sorban, katonásan kezet rázott mindenkivel a nőknek kezet csókolt, a férfiakat bátyámozta, mindenki láthatta, hogy aző szeretete határtalan. „Táncdalszerző leszek”, hallotta többször Kalenda, amíg a férfi kiment a Fehér Rozmaringból. 67
