Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

Az öreg csicskás elkomolyodva bólogatott. Majd, mintha összebeszéltek volna, egyszerre nyúltak a szerszámaikért. Ezután már keveset beszéltek.

V.

Amint hazaértek — késő délután —, Kalenda rögtön megfürdött.

Közben arra gondolt, hogy még vacsora előtt — „úgyis későn szeretek vacsorázni” — megnéz valahol egy filmet, „csak van a közelben valamilyen mozi. . .” Gyakran előfordult vele; ha unatkozott, gondolt egyet — ilyenkor nemigen szólt senkinek — és beült az első moziba, amit talált.

Fürdés után gyorsan megborotválkozott — ez is a megszokott ritmusban történik: sohasem reggel, hanem műszak után borotválkozik — a haját most is gondosan meg- fésülgette. Elöl a homloka fölött igazgatta legtöbbet a haját; magasította, s a mutatóujjával egy kis hullámot próbált odabiggyeszteni. Fehér inget vett fel, nyakkendőt kötött, s közben arra gondolt, hogy ilyenkor Pesten a Fehér Rozmaringba szokott menni. Itt találkozott ismerőseivel. A törzsvendégek mind ismerték, de Kalenda csak egy asztalhoz ült le — gyakran elkísérte Latorcza Imre is. Ennél az asztalnál — úgy vette észre — szeretik őt. Igazi, komoly embernek tartják, aki bár nem vesz részt az asztal- társaság vitáiban — legtöbbet a lóversenyről beszélgettek —, de gyakran kéri fel döntőbírónak. Aprócska, jelentéktelen ügyükben kellett ilyenkor döntenie, olyanokban, amelyekre néhány perc múlva már nem is emlékezett senki. Néha idegenek jöttek az asztalhoz, suttogtak, komoly arccal hallgattak, Kalenda tudta, hogy most adták le a drótot a szerdai vagy vasárnapi versenyekre. Húszasokat, ötveneseket csúsztattak egymás markába, s mindig csak egy nevet emlegettek — ezt már Kalenda is jól- megjegyezte —, egy bizonyos Volf urat... „Majd a Volf úr megmondja, hogy kire kell ügyelni, kire kell figyelni. Hát persze, a Volf úr.. . Ő mindent tud.”

Volf úr ismerte a lóverseny bennfenteseit, azokat, akiknek — erről meg volt győződve — a legbiztosabb tippjeik vannak, de akikhez semmiképpen sem tudott közelférkőzni, mert nem álltak vele szóba. Ilyenkor Volf úr azt csinálta, hogy vagy ő, vagy valamelyik barátja, a szerinte bennfentes fogadókat figyelte, s amikor azok elindultak, hogy megtegyék fogadásukat, akkor gyorsan mögéjük férkőzött és igyekezett kifülelni, hogy milyen tippeket játszottak meg.

Volf úrral az asztaltársaság feje, egy bizonyos magyarnóta-szerző tartotta a rendszeres kapcsolatot. A magyar nóta-szerzőt Kalenda jól ismerte — ritkán ugyan — de kisegítette kisebb-nagyobb összeggel, amit aztán a magyarnóta-szerző a megadott határidőre és Kalenda számára már-már fárasztó udvariaskodások közepette adott vissza. Szeretett neki kölcsönadni, s nemcsak azért, mert ez tekintélyt jelentett számára, az asztaltársaság előtt, de így a Fehér Rozmaring legnépszerűbb vendégének a barátságát szerezhette meg.

A magyarnóta-szerző ugyanis — „kérlek szépen az én dalaimat még Ausztráliában is játszák” mondta gyakran — többször jelent meg egy idősebb és egy fiatalabb nővel. Az idősebb nőt nyanyának, a fiatalt Marának hívták,de az utóbbit Kalenda sohasem szólította meg a nevén, valahogyan sehogyan sem akart a szájára jönni ez a név... Nem tudta megállapítani a korát; ugyanúgy lehetett huszonötéves, mint harminc, de ő még azt is el tudta képzelni róla, hogy csak húszéves. Magasnyakú, fekete pulóverben és nadrágban járt, ujjaira hatalmas gyűrűket húzott, a nyakában pedig hol gombokból, hol két- filléresekből, hol borostyánból fűzött hosszú láncot hordott, amit állandóan az ujjai köré csavart.

66