Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

télén fekete szemüveget tett fel — azonban nem mozdult a mérnök mellől. Hirtelen átfutott az agyán; ha tényleg lenne lehetősége rá, vajon mit mondana az építésvezetőnek? Abban biztos volt, hogy valamiről tudnának beszélgetni. Mindenekelőtt persze a munkáról, bizonyára lesz majd valamilyen speciális feladat. Eddig úgy ítélte meg, hogy hagyományos módszerekkel épül az irodaház, dehát az első napon „még nem tudhat mindenről az ember. Különben is, én hozzá tartozom, vele jöttem, ő hívott”.

— Mi minden eszközzel, pénzzel. .. mindennel azon leszünk, hogy a határidőt előbbre hozzuk. . . — a megbízott igazgató öklével a tenyerét ütögette.

— Ezek még csak az első napok. . . Egy hét után már világosabb képünk lesz az építkezésről — szólalt meg a városi tanács embere. Levette a szemüvegét, körültekintett, aztán kezet fogott Kalendával.

A városi tanács embere nyugodt volt. Erősen megszorította Kalendá kezét, rámosoly- gott. Aztán intett a többieknek is, hogy menjenek tovább, nézzenek körül más munkahelyeken is.

A mérnök tanácstalanul állt még Kalenda előtt, látszott rajta, hogy szeretne valamit mondani neki, aztán meggondolta magát és köszönés nélkül otthagyta.

Latorcza Imre meghozta a bort, letette a fal mellé, rádobta a kabátját. Előkerült Bertalan István is, s ott ácsorgott az ablak előtt Kalenda két segédmunkása.

— Az istenit! — hördült fel az idősebb segédmunkás.

Mindenki ránézett.

— Nézzék csak, már bontják a felvonulási épületet! A végét.

Mindenki abba az irányba nézett. Széles stráfkocsi állt meg a kerítés mellett, a felvonulási épület végénél. Őszülő hajú férfi szállt le a kocsiról — Kalenda és Latorcza Imre megismerte a fuvarost —, leengedte a kocsi oldalát, majd pakolni kezdte az épület oldalához fektetett koszos ajtókat és ablakokat.

— Lebontották a végét és viszik a szajrét — motyogta az idős férfi.

— Miért baj az magának? — kérdezte tőle Latorcza Imre.

— Mert nekem ígérték. . . Ha lebontják, én kapom meg, ezt mondták. Az elöljáróság. . . Építek egy kis nyárikonyhát, jó lett volna nekem is.. .

— Akkor menjen oda és kérdezze meg, hova viszik — biztatta Latorcza Imre.

— Nem merem — mondta vékony hangon az öreg.

Kalenda ránézett. Az öreg csicskásnak hiányoztak elöl a fogai, a nyaka olyan vékony volt, mint egy gyereké, s most, miközben nyugtalanul tekintgetett az annyira áhított ajtókra, ablakokra, görbe ujjaival borostás arcát dörzsölgette.

— Nem meri? — nézett rá Kalenda és megsajnálta.

— Dehát kinek szólhatnék? — tárta szét a karját az idős férfi. Nem is tudom, kihez mehetne az ember? A felsőbbséghez, vagy kihez? Tudja, nagy zűrzavar van most itt, senki sem tud semmit, senki sem tartozik sehova, épülő gyár, tudja. . . Most osztják ki a reszortokat, hogy ez meg az, hova kerül. .. Nemigen foglalkoznának most az emberrel... Velem?

— Aki közelebb van a tűzhöz, azé az ajtó meg az ablak — szólalt meg az öreg csics- kás mellett Bertalan István. — Úgy van ez, mint nálunk a téeszben: akik először beléptek, még annak idején, azok hordták el az uraság istállóját. Én is hordtam vón, a betyárját, dehát nem voltam téesz tag. . .

— Nem? — kérdezte érdeklődéssel az öreg csicskás.

— De nem ám. .. Inkább jártam az országot, elmentem a magasépítőkhöz Barcikára, voltam én még útkorlátmeszelő is... Mint más munkásember... Kéthetente csak egyszer láttam az asszonyt, de a magam ura voltam. ..! Mindenki úgy rendezi be az életét, ahogy tudja. . .

65