Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

elképzelni, hogy miként szólíthatta meg a bundás nőket. Eléjük állt? Utánuk szólt? Kiabálhatott velük?

— Miránk csak az tartozik, hogy dolgozzunk, a többi már nem. . . Kényelmes ez is, nem kell felelősséget vállalni — bizonygatta Bertalan István.

Latorcza nevetni kezdett.

— Most jut eszembe — a kezét zsebrevágta és úgy nevetett —, hogy a múltkor a csoportvezető is erről beszélt; ő így, meg úgy vállal felelősséget. Aztán, azon kívül mit csinál? — kérdeztem tőle. Azonkívül csak mereszti a seggét, ezt mondtam neki. Erre olyan ideges lett, hogy otthagyott.

— Na jól van. . . Ennek úgy sincs értelme. Hogy mi itt megbeszéljük a világ sorsát. Inkább hozni kéne délutánra egy kis bort — mondta engesztelőén Bertalan István.

— Az ablakokban olyan erős a huzat, hogy kifújja az emberből még a szuszt is. . . Ezt bor nélkül nem lehet csinálni.

— Majd elküldjük az egyik csicskást — szólt közbe megint Latorcza Imre.

— Azt már nem — jegyezte meg Kalenda. — Majd te elhozod. A vegyesbolt itt van a telep mellett. . .

Latorcza Imre felállt, pénzt kapott a többiektől, megszámolta, és anélkül, hogy bármit is mondott volna, elindult borért.

— Hát akkor az lesz az irodaház? — nézett Bertalan István a magasodó falakra. — Az lenne jó, ha minél tovább építenénk. . .

Kalenda megértette Bertalan István kívánságát. „Itt lakik a közelben, innen könnyebben haza tud menni.”

— Egy kis gazdaság van otthon, minden nem maradhat az asszonyra — motyogta Bertalan István.

Kalenda már nem figyelt arra, hogy mit mondott a férfi, mert a telep bejáratánál megállt egy kocsi. Az építésvezető szállt ki belőle két férfival. Egész délelőtt erre várt; az építésvezetővel mindenképpen akart beszélni, s azt is tudta, hogy ha idejönnek, akkor úgyis őt keresik majd meg. Felállt. A széles, hepehupás udvaron közeledtek a kocsi utasai.

Kezet fogtak Kalendával. A mérnök bemutatta a másik két férfit: a testes a telep megbízott igazgatója, a másik pedig a városi tanácson dolgozik.

Kalenda emlékezett az igazgató arcára. Már az első napon, megérkezésük után látta a telep udvarán, ő vitatkozott az asszonyokkal. Miközben bemutatkoztak egymásnak, Bertalan István leszedte a papírról a maradék ennivalót, gondosan becsomagolta, majd visszarakta az aktatáskájába.

— Hogy haladnak? — kérdezte a megbízott igazgató.

— Ha jön az anyag, ha nem mennek el a segédmunkások, akkor két hónap múlva, legkésőbb. . . átadjuk. . . Erről volt szó, ezt beszéltük meg. . . — Kalenda segélykérőén nézett a mérnökre.

— Igen. . . a szerelési munkákat is határidőre kell igazítani, ha nem sikerül, akkor. . .

— kezdte a mérnök.

— Olyat nem ismerünk — vágott közbe a megbízott igazgató. — A város létérdeke, hogy a telep minél hamarabb üzemelni kezdjen. ... Az asszonyok várnak, hogy el tudjanak helyezkedni. . . Százak és százak. . . Eddig itt nem volt, kérlek szépen, semmiféle ipar, ez lesz a második üzem. . . Ez számunkra politikai kérdés. Ha nem tudjátok határidőre felépíteni, akkor kinevetnek mindenütt. . . A megyében, mindenütt. . .

— Értem én — bólintott a mérnök, de egy kicsit megszeppent az igazgató határozott — már-már ellentmondást nem tűrő — hanghordozásától.

Kalenda nem szólt semmit, nem tudta, miképpen hagyja ott őket. Ő inkább csak a mérnökkel szeretett volna beszélni, az igazgató és a városi tanács dolgozója — aki hir64