Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

Megfordult, hogy otthagyja a két embert, s Bertalan Istvánnal találta szemben magát.

— Nem tudtam előbb jönni — magyarázta az idős férfi — csak most jött a busz. Otthon meg annyi a munka, hogy az isten se győzné — tette hozzá.

Kalendát nem érdekelte most Bertalan István — bár, ahogy ott állt előtte, megörült neki, mert úgy jelentkezett nála, mint egy katona a kihallgatáson — inkább a két ácsorgó férfi zavarta. Az idősebb közelebb jött hozzá, és megszólalt:

— Elmehetünk a közértbe. . . Szívesen hozunk magának ebédet. . .

— Ezek meg kicsodák? — nézett Bertalan István Kalendára.

—■ Mi kérem, csicskások vagyunk — válaszolt az idős férfi.

— Csicskások? — kérdezte Bertalan István.

— Mifelénk úgy mondjuk, hogy csicskás. . . Segédmunkások vagyunk. . . Ő is — mutatott a fiatal fiúra — meg én is. . . Azért vettek fel bennünket, hogy maguk mellett legyünk. Ez volt a kikötés. Tudja, H-n csak a téeszben van munka. Épült már egy ruhagyár, de ott nincs hely. . . Csicskásnak vettek fel, de megígérték, hogy tanulhatunk majd szakmát is. . . Előbb az irodaházat kell felépíteni. így mondták — magyarázta az öreg, majd levette a fejéről a kalapját, és a térdéhez verte.

— Van itt nálam ebéd — nézett Kalendára Bertalan István — rakott az asszony.

Kalenda bólintott, majd intett a két csicskásnak, hogy elmehetnek, „egy óra múlva

jöjjenek vissza”, mondta nekik halkan.

— Én tanuló vagyok és nem csicskás — állt meg a fiatal fiú Kalenda mellett. — Asztalos szeretnék lenni.

— Az még lehetsz — válaszolt Kalenda helyett Bertalan István.

— Majd jövőre lehetsz tanuló — szólt közbe az idős segédmunkás —, most ugyanolyan csicskás vagy, mint én, meg a többi. . . Majd jövőre.

— Mindegy az, kiforogja az idő, az a fontos, hogy van a fenekünkön egy lyuk és szelei — szólt közbe Bertalan István, majd körülnézett. Latorcza Imrét kereste, mondván, hogy a „fiú is ebédeljen velünk.”

Kimentek az udvarra. Bertalan István egy malterosládát szerzett, felfordította, újságpapírral letakarta, majd elővette az aktatáskáját. Közben Kalenda és Latorcza Imre megmosta a kezét.

Az aktatáskából egy csatosüveg bor csúszott ki, majd paprikás szalonnát, friss kenyeret, kolbászt és kovászos uborkát rakott az újságpapírra Bertalan István. A borosüveget a combjai közé szorította, aztán letette a földre, a lába mellé.

Az első falatoknál Bertalan István beszélni kezdett.

— Amikor. . . Egyszóval hazamentem és nem találtam otthon az asszonyt. . .

— Most? — nézett rá Latorcza Imre.

— Most. Kerestem mindenütt, hol lehet. Aztán megmondták a szomszédok, hogy elment a ládagyárba dolgozni. Reggel megeteti a jószágot, utána felül a biciklire és megy a ládagyárba.

— Es maga engedi? — nézett rá a fiú.

— Mit tehetnék? — válaszolt Bertalan István. — Nehéz munka, azt mondják . . . Szegelni kell. De hát kesztyűben csinálják.

— Hány éves a felesége? — kérdezte újra a fiú.

— Negyvenöt körül. . .

— Akkor most mennyi? Negyvenöt vagy mennyi? — Latorcza Imre nevetett.

— Negyvenhat.. .

— . . .és maga engedte? — most már Kalenda is jobban figyelt a párbeszédre.

— Mit tehetnék? Építünk. . . Kell a pénz. . . Bútort is veszünk. Aztán, ha meglesz minden, akkor csak nézzük a televíziót. . . Megérdemeljük, nem?

62