Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)
Balázs József kisregényének első három fejezetét idei 5—6-os számunkban adtuk közre. A regény többi részét a mostani és az elkövetkező két számunkban publikáljuk. BALÁZS JÓZSEF SZERETŐK ÉS SZERELMESEK (II.) IV. Végre elkezdhettek dolgozni. Igaz, Kalenda Józsefnek szokatlan volt újra a szerszámokhoz nyúlni; három napja csak heverészett, az alkalmi faházban, különösen a hosz- szú délelőttökön nem lelte a helyét. Nemigen tudott mást csinálni: a munka kötötte le teljesen. Ha nem dolgozott, akkor is csak a munkájára gondolt, a maga módján elemezgette, hogy mit csinált jól, mit csinált rosszul, néha még az is előfordult vele, hogy a munkájával álmodott. Ilyenkor, ha felébredt, rossz kedve volt, „az úristenit, állandóan a roboton jár az eszem”, s aztán már nem tudott elaludni. S amikor elkezdte a munkát, a szegelések, az enyvezések, az ajtóbeállítások ritmusa, a hűvös szögek a szájában, a könnyű kalapácsnyél, a szürkén csillogó ajtózárak újra megnyugtatták. Kezdődött minden elölről. A többiek azt tartották Kalendáról, hogy átlát a deszkán is. Amikor például a sarokvasat illesztik rá az ajtókra, Kalenda úgy veri be a szöget a fába, hogy az mindig „megtalálja” a sarokvas két átlyukasztott pontját. „Csak gyakorlat kérdése az egész, meg aztán a lyuk is vonzza a szöget, ha nem tudnátok”, mondogatta ilyenkor azoknak, akik csodálkozva bámulták különleges érzékét, kézügyességét. Gyakran mondta neki a csoportvezetője: „az asztalosszakmát neked találták ki, úgy tudod fárasztani a facsavarokat, mint a jó pecás a halat. . .” A csoportvezetője — még Pesten, többször is — felajánlotta neki, hogy tanítsa az ipari tanulókat. „Majd még gondolkodom rajta”, mondta a csoportvezetőnek, de aztán — magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért — nem vállalta el. „Te értesz a hagyományos asztalosmunkához, meg értesz ehhez is, amit mostanában kell csinálnunk. . . Annyi ajtót szereltél már fel az irodaházakra, mint égen a csillag. . .” Kalenda nem állt kötélnek. „Én a magam ura akarok lenni”,dünnyögte és dolgozott tovább. Azt elismerte, hogy a hagyományos asztalosmunkát jobban szerette, mint a mostani épü- letasztalosságot; itt néha tapétáznia, kőművesmunkát végeznie is kellett, az is előfordult, hogy heteken át csak mázolt. Kénytelen volt ezt is csinálni, nem volt ember, valakinek rendbe kellett hozni az ajtókat, ablakokat. Kalenda Latorcza Imrével kezdte el a munkát, a földszinti ablakokat állították be. Kőművesek, burkolok nyüzsögtek körülöttük. Kalenda nem ismert senkit sem. Aztán egyszerre csak — anélkül, hogy Kalendának valamit is mondtak volna — két ember állt meg mellette és csak azt lesték, hogy mit segíthetnek neki. Adták a kezébe a szerszámot, nem engedték még lehajolni sem. Ez először zavarta egy kicsit, mert az egyik férfi — Kalenda jól látta — hatvanéves is elmúlt már, a másik meg most kerülhetett ki az általános iskolából. — Úgy szolgálnak ki, mint egy herceget — mondta Kalendának Latorcza Imre. Kalenda nem szólt a fiúhoz, kinézett a már beállított ablakon. Az udvar végében, a felvonulási épület előtt teherautók fordultak ki az utcára. Aztán — még mindig az udvart bámulva — a szerszámokat a ládába dobta, és halkan csak annyit mondott a két mögötte álldogáló embernek, hogy „akkor most megebédelünk.. .” 61
