Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Szabó Magda: Termékeny sivatag
kai, vetítőgépekkel, cserélhető fekete és fehér üvegtáblákkal a klasszikus állótábla helyett. Virágkorában majdnem másfél ezer lány nevelődött itt, volt intézetünkben elemi, gyakorló elemi, gimnázium, polgári iskola és tanítóképző, itt folyt a gyakorló tanárok pedagógiai vizsga előtti felkészülése is. Vaskézzel és kálvini fegyelemmel lehetett az öt igazgató, az öt tagozat munkáját, de akár sétálási, felvonulási, szünetbeli vagy templomi rendjét is biztosítani. A Dócziba járni azt jelentette, hogy az ember nagyjából hat évesen tudomásul vette, vagy alkalmazkodik az ott uralkodó nevelési elvekhez és követelményekhez, vagy mindenki idegrendszere kímélése céljából iparkodik még idején iskolát változtatni. Az Intézet kálvinista lányokat nevelt, genfi mesterünk igényének megfelelően öltöztetett, kitiltotta nyakunkból a láncot, ruhánkról a csecsebecsét, jegygyűrűt csak igazgatói engedéllyel hordhatott az a rossz ízlésű teremtés, aki már érettségi vagy képesítő előtt is felfedezte, hogy vannak másneműek is a világon, és olyan „ferde gondolatnak” is helyet hagyott a rendhagyó igék és bibliai idézetek között, hogy rövidesen férjhez megy. A Dóczi rendet kívánt, fegyelmet, kötelességteljesítést, aki ellenállt, aki nem tanult — a tanulás nemcsak az előírt tananyag, de bizonyos viselkedésbeli normák, magatartás, az élethez való viszonyulás, önfegyelem, állóképesség elsajátítására is irányult —, azt kibuktatták vagy udvariasan megkérték, a következő tanévre már ne iratkozzék be. A Dócziba járni azt jelentette, hogy a tanuló elfogadta: idegesség, fegyelmezetlen reakciók, bármi kibúvó, a felnőttek zavaros világából becsempészett szavak nem léteznek; aki idejár, annak egyszer úgy kell majd elmennie innen, hogy tudásanyagával azt igazolja, az ország egyik leghíresebb oktatási intézményének növendéke volt. Napjaink imával, zsoltárénekléssel, bibliaolvasással kezdődtek, zsoltárral, imával és a magyar hiszekeggyel végződtek, ez utóbbit és a miatyánkot németül, latinul és franciául is tudnunk kellett, s a változó órák kívánta nyelven adtuk is elő. Tanáraink noteszből feleltettek, válasz, ellenállás, vita, valami félreértés tisztázásának lehetősége az utópiák körébe tartozott, ha valamelyik nevelőnk nem igazságosan döntött, vagy nem vette észre, amit kellett volna, esetleg félrefogott valamiben, maradt a Justizmord. Tornaóráinkon harisnyában tornáztunk és a vádlink közepéig leérő iszonyú klottnadrágban, mert a pucér láb erkölcstelennek minősült, később derült csak ki, hogy miután a tanárnő sose vette tudomásul erőnk véges voltát és fantasztikus szer- és talajgyakorlatokra kényszerített, olyan izmokra és ügyességre tettünk szert, hogy az egyetemi atlétikai klubok díszei lettek a hajdani dóczisták. Ez az elv különben a nem gyakorlati tárgyaknál is érvényesült, tanáraink úgy találták, azzal szolgálják legjobban a javunkat, ha mindenre megtanítanak, amit ők tudnak, óráik így hát inkább egyetemi előadásokhoz hasonlítottak, amúgy is olyan volt a Dóczi, mint valami átmeneti hely a középiskola meg az egyetem között, puritán College a hajdúsági Oxford- ban. Járhattunk egyébként külön nyelvórákra is, külön tornára, külön bármire, magam latintanárnak készültem, s nem volt kötelező a görög; tudtam, az egyetemen majd szükségem lesz rá, így Demeter tanár úr külön görögóráira jártam, aki több havi üvöltés és becsületsértések után úgy megtanított a görög nyelvtanra, hogy egyetemista koromban csak tisztességből készültem valamit a vizsgák előtt. Kulturális, esztétikai képzésünkről éppúgy gondoskodtak, mint szellemi kincsekkel való ellátásunkról, vallási világképünk kialakulásáról vagy magyarságunk tudatosításáról. Hogy sose felejtsük el, Magyarország akkori (az akkor is jelenlegi) képlete nem azonos az integerrel, az iskola minden tagozatában cserkészcsapat működött, a családok — így hívták a legkisebb egységeket — hetente nagyobb mennyiségű paprikáskrumpli és izgalmas spárgabogok készítésével próbáltak buzgólkodni részint az ország szociális helyzetének javításán, részint az „integritás” újra megszerzésén, miközben velőnket majd kinyomta a puhítatlan, esztelen kalap, amelynek árnyékában többen rosszul 51
