Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Szabó Magda: Termékeny sivatag

lettek volna kivonuláskor, ha szabad lett volna a Dóczi Intézetben bármikor is efajta gyöngeségnek engedni. Lelkünket a nagytiszteletű urak pallérozták, ők készítettek fel az ünnepek előtt úrvacsorára, csendes napokra is, ilyenkor a megszokottnál is többet imádkoztunk, énekeltünk, csendes napokon meg, amely időszak olyasmi volt, mint egy több napos ideológiai konferencia, ki-ki, ha akart, önkritikát gyakorolhatott, miközben a magamfajta gazok a biblia alá dugott regényekbe mélyedtek, majd mikor a hangváltás már jelezte, rövidesen ének következik, harsányan rákezdtek valami halleluja énekre.

Vittek rendszeresen színházba is, nemcsak ifjúsági előadásra, igazi bemutatókra. Énekkarunk országos hírű volt, Horváth tanár úr munkája miatt — róla még lesz szó későbben —, jártunk koncertre, operaelőadásra, múzeumba, s évente egyszer bizonyítványosztás után a turistacsapat, amelynek boldog tagja voltam, kirándulni ment. Ha valami nagyon szépre, nagyon boldogítóra akarok gondolni, megpróbálom felidézni magamban az először látott Bükk csúcsait, az első patakot, amelyet Hettes- heimer tanár úr mutatott meg — róla is beszélek még később —, a hálótermet, ahol valami nagy vihar után bőrig ázva az ágyban kuksolunk mind, s a tanár úr, aki nem léphet közénk, hiszen férfi, egy kolléganőjével nagy szemérmesen beküldi nekünk az ilyen veszélyes helyzetek miatt gyomorkeserűvel mindig teli töltött kulacsát, igyék ki-ki egy kortyot, meg ne fázzunk a kirándulás után. Kinn vadul süt a hold, legyeznek a titokzatos erdők, a kulacs rég kiürült, a lányok a jövőről fecsegnek, a férfiakról és aztán nincs más, csak a hegyi éjszaka és a gyerekkor bűvölete.

Aki a Dócziba járt, hamar megszokta, vasárnap délelőttjei a templomban fognak eltelni, hétköznapjai meg szakadatlan munkában, amellett úgy kell élnie, mintha Isten a világban csak nőket teremtett volna, és az emberek különös csodaképpen osztódással szaporodnának, hiszen nem szabad ránézni egy fiúra, míg az ember az intézet növendéke. Azaz ránézhet, de megemlegeti azt a pillantást, nem érdemes megkockáztatni, megteheti, hogy nem tanul, de ugyan ki kívánja a következményét, hisz tüstént indul a csinos külsejű intő a kedves szülőknek, azzal a szelíd kéréssel, nem kíván-e más iskoláról gondoskodni gyermekének. Lehettünk rendetlenek, feledékenyek is, de akkor a sarokba állva töltöttük az órát akkor is, ha érettségiző nagylányok voltunk, in theoria minden tehető volt, in praxi a tanuláson és művelődésen kívül semmi. Öltözetünk legendás volt, azok az osztálytársaim, akiknek gyerekei lettek, gyakran elmondják, ha együtt vagyunk, hogy fiuk-lányuk nem akarja elhinni, hogy érckoporsó színű paszpolos kötényben jártunk, és ha nem volt, barna vagy fekete a harisnyánk, hazaküldtek. Ha nekem gyerekem volna, nyilván az se hinné el, hogy ezek a szabályok bizonyos határig akkor is megmaradtak, mikor én már ebben az intézetben tanár lettem, s kínos perceket éltem át, amikor egy szünetben, míg osztályomat az udvaron pásztoroltam, magához intett az igazgató, és közölte, a szoknyám hossza nem felel meg az előírt méreteknek. Egész nap a lábamat néztem szégyenemben és a szoknyámat húzigáltam, pedig igazán elég hosszú volt.

Aki mindezt elolvassa, méltán hihetné: mélyen, sötéten és lázadva boldogtalanok voltunk, s mekkorát tévedne. Időnként vad bőgésre fakadva, legjobb barátnőnk megértő vállán panaszolva keserű sorsunkat, tulajdonképpen valami komikus eufóriában méltányoltuk, milyen komolyan vesznek bennünket, milyen elképesztően szigorúak hozzánk, milyen hihetetlenül sokat követelnek tőlünk, milyen nehéz és veszedelmes máris az élet. Mikor bekerültem a tantestületbe, már nehezebb volt elviselnem a légkört, gyerekkoromban nagyjából magam is úgy reagáltam, mint a többi. Az osztályok zárt közösségekké kalapálódtak ekkora nyomás alatt, a hajdani dóczisták, bárhová kerüljenek, mint szabadkőművesek, megtalálják egymást, én éppoly rendszeresen érintkezem volt osztálytársaimmal, mint volt Dóczi-beli tanítványaimmal, minden hónap52