Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Ortutay Gyula: A nádpálcától a „Szegedi Fiatalok"-ig
sek illusztrálták — egyik osztálytársam könyv nélkül megtanult jó párat s elmondta, úgy ahogy őket. íme: sikerült tovább adnom a lángot, amit bennem ezek az ifjak gyújtottak. így tehát az iménti idézethez hozzá tehetem: az így és ott ért hatások sem kopnak már le rólam, amíg élek. Másképpen nem is tudnám megmagyarázni Ady-rajongásomat, s talán el sem jutott volna hozzám idejében az ő üzenete. A rajongás, vonzódás tartósnak bizonyult. Ady velem jött a háborúba is. Akkori — nemsokára tüdőbajban meghalt — menyasszonyom dobta fel Ady összes verseinek kötetét az indulófélben levő katonavonatra. A háborúban nem váltam meg tőle, félig rommá lőtt ukrajnai, galíciai falvakban szalmán aludtunk — a fejem alá tettem. Kiültem a ház elé, nemcsak az ágyuk, Sztálin-orgonák, hanem Ady dübörgéseit is hallgattam. A rajbeli cimborák — leginkább falusi parasztok meg munkások — nemigen értették, mi ütött belém, amikor félrevonultam, fejem tenyerembe hajtva gondolkodom, láthatólag keseregve. Ady-verseket mormoltam magam elé. Fogságba esésem után az első átmeneti táborban a csehországi Tábor városában — hova el nem jutott velem Ady! — még mindig a hátizsákomban volt a könyv, ott azonban a holmijaimat átkutató katona kidobta a porba, sárba. Mit tudta ő, hogy mit cselekszik. Lám, miféle összefüggések hálóiban emelkedik vagy bolyong az emberi lélek és jellem : én ott ülök a fémipari egyik osztálytermében, osztálytársaimmal együtt, köztünk ül és magyaráz egy fiatal, Ady-hívő egyetemista, ő mögötte ott a Soli Deo Gloria, amögött a Márciusi Front, amögött a Kommunista Párt — ezt a láncolatot csak most — az említett cikk olvasásakor — ismerem fel, akkor sejtelmem sem volt róla, hogy én miféle mozgalomnak vagyok, nem a résztvevője, hanem — a tárgya. De hogy valami nagyon nagy eszme kezd rámhatni, már akkor is és ott is éreztem. A magam módján hirdettem is. Abban az — ismétlem — elfuserált iskolában. Ezeket a dolgokat — tekintetünket a mai szakmunkásképzésre függesztve — érdemes lenne tovább gondolni. ORTUTAY GYULA A NÁDPÁLCÁTÓL A „SZEGEDI FIATALOKÉIG 1. Ha gondolkodásom, erkölcsi magatartásom kialakulásának forrásvidékét nyomozom, mindig és újra elsősoron elemi iskolai, őszülő bajuszú tanítómnak, Török Antal tanítónak az alakja jelenik meg előttem. Egyenes tartású, sovány férfi volt, szigorú s mégis kedves tekintettel figyelt ránk. Pedig az akkori szokás szerint a kissé rojtos végű nádpálca ott volt, jól láthatóan, az íróasztalán. S emlékszem a döbbent csöndre, mikor az egész osztály nagy rémületére néhány duhajabb társunk nadrágját kiporolta. Végig jeles és kitűnő osztályzatokat szereztem nála, csak épp a negyedik osztályban csúszott be az évközi értesítőbe, hogy szorgalmam: változó,s az év végén ez a változó jegy meg is maradt, sőt az írás és a rajzolás a kitűnő és jeles helyett csupán a jó jegyet érdemelte ki. Ezzel is elégedett lehettem, mert írásom valóban egyre idegesebb lett s elég pocsékul rajzoltam. Apám éppen 1918-ban halt meg, családunk nehéz korszakának kezdetét jelentette halála, de a jegyeket még ma is inkább elnézőnek, mint szigorúnak tarthatom. S nem is az osztályozás a lényeges. Sem akkoriban, sem most nincs jelentősége ennek. Inkább arra emlékszem, mennyire szerettem ezt a szigorú, egyenes tartású, mindig komoly tanítómat. Mikor a négy eleminek vége lett — nehéz érzelmi hullámzásban éltem akkoriban, — megsirattam a tőlünk elbúcsúzó tanítónkat. S még évek múlva is meglátogattam felsővárosi kis házában. Mert egyenes volt nemcsak a tartása, a jelleme is, tőlünk az őszinteséget, az egyenes be48
