Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Ortutay Gyula: A nádpálcától a „Szegedi Fiatalok"-ig
szádét, a hamisság nélküli magatartást követelte meg. S a kisfiú megérzi ebből az igényből sugárzó személyiséget. S tempós, kissé csavaros humorát is szerettem, néha tán nem is értettem igazán, de hálás szívvel nagyokat nevettem, mikor az osztály, jómagam hibáit nem ellenségesen, hanem megértőén kifigurázta sétálgatva a padok között. S aztán hirtelen elkomolyodva gyorsan kérdést tett fel, kiparancsolta valamelyikünket a tábla elé. Kérdéseire gyorsan, határozottan s lehetőleg röviden kellett válaszolnunk. A felelésnek ezt a módját valósággal megtanította, „előjátszotta” nekünk. A maga módján nagyon korán megtanított bennünket a tömör, világos válaszokra. A mellébeszélést nyomban félbeszakította s tanítása nyomán, erre is jól emlékezem, nagyon hamar megtanultam olvasni. A családi legendárium szerint első elemista korom karácsonyán, amíg Apámék, Móráék együtt ültek a karácsonyi vacsora mellett, én a karácsonyfa alatt Dörmögő Dömötör kalandjainak vastag kötetét (igaz, jó kövér betűkkel szedték) kiolvastam. Hát ha csak a felét, alkudozom, az is elég lett volna, Anyám azonban ebből a büszkeségből nem enged. — Annyi bizonyos, az elemit, Török tanító urat nagyon szerettem. 2. Gimnazista korom első éveire nem szívesen emlékszem. Apám halála után egyre nehezebb, megalázó lett a helyzetünk, lakásról-lakásra vándoroltunk, s bizony az első években fokról-fokra rosszabb tanuló lettem. Pedig a szegedi piaristák Dugonics András Gimnáziuma jó iskola volt.s a tanárok igazságosak voltak hozzám is, osztálytársaimhoz is. Jól tanítottak, jól neveltek. De én mintha sűrű ködben tapogatóztam volna, egyre gyöngébben tanultam. Negyedik gimnazista koromban verseket kezdtem írni, külön kis baráti önképzőkört szerveztünk Bakonyi Béla barátommal s itt „tanulmányokat” olvastunk fel egymásnak — becstelen kis plágiumok voltak innen-onnan, magunk is tudtuk, de inkább felolvasási gyakorlatok voltak ezek a próbálkozások, s szigorúan bíráltuk egymás dolgozatát. Ezekben az években kezdtem kilépni a magam ködvilágából. A hatodik gimnazista aztán már a Gimnázium igazi Önképzőkörében is szerepelni kezdett, nyolcadikos koromban meg az Önképzőkör főtitkárává választottak. Ezekben az években jelentős eseménye volt Önképzőkörünknek egyik osztálytársamnak, Reitzer Bélának nagy, kétrészes előadása Ady Endréről. Béla már akkor egyike volt legjobb barátaimnak. Ő, majd később, két évre rá, Radnóti Miklós álltak legközelebb hozzám — halálukig. Béla előadása ellen nagy támadások készültek, én voltam az előadás kijelölt bírálója. S a támadások elmaradtak: Diósi tanár úr jó bevezető, ajánló szavakat mondott, s a bírálatom után, ami nem is volt más, mint Béla barátom tanulmányának feltétlen elismerése, még egy ünnepi pillanat következett. A gimnázium egyik, tán a legöregebb tanára, Szalai bácsi felemelkedett, s dicsérő szavak kíséretében Reitzer Bélának egy Ady-plakettet ajándékozott. Ez aztán végképp betette a kaput a tervezett „jobboldali, Ady-ellenes” támadásoknak. Ez a kis történet jellemzője a piaristák akkoriban igazán liberális, jószellemű nevelési módszerének, bár a fiatal tanárok közt akkor már felütötte a fejét itt-ott a „szegedi szellem”, az ellenforradalom szelleme is. Mi még ezt a visszatérő ellenforradalmi gondolkodást nem érzékeltük, egykét izgága fiatal tanár leplezett oldalvágásaira alig ügyeltünk. S mi tagadás, nem kis mértékben azért akartam tárgyalni 1948-ban a katolikus egyház vezetőivel, hogy a piaristáknak, s általában a felekezeti iskoláknak legjelesebbjeit kivételes elismerésként kivételezett státusba helyezzük. Le is ültem a tárgyaló asztalhoz a szerzetesrendek főnökeivel, s az első békés tárgyalások után a MTI közleményt is adott ki, de a hercegprímás dementálta a rendfőnököket és a tárgyalások megszakadtak. Csak később sikerült, már Darvas Józsefnek, a felekezeti iskolák kiemelkedő intézményeinek megadni a tanítás jogát. Ez azonban már másik történet. A szegedi piaristák gimnáziumát is szerettem, mint az elemit, az első irodalmi-tudo49