Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Mocsár Gábor: Felismert láncolat
Minden, amit itt elmondtam, végső fokon iskolámhoz, a III. Bélához fűződik. Itt szabadultam fel korábbi, születési, családi társadalmi kötöttségeim szorításából, itt ismertem fel, diákként, a mindenkori újban és az újnak keresésében rejlő hatalmas alakítóerőket. És azt hiszem, hogy ehhez a felismeréshez sikerült mindmáig hűnek maradnom. Azt üzenem tehát ,.egykori iskolám’’-ba, a III. Bélába, a „bélások”-nak: mindig és mindenben figyeljenek az újra, s őrizzék meg öreg korukra is diákos lelkesedésüket, verekednikészségüket az újért. MOCSÁR GÁBOR FELISMERT LÁNCOLAT Először félretoltam a Forrás felhívását — mit kezdjek vele? A kívánt témákat én már vagy megírtam, vagy nem tartom érdekesnek, emiatt nem írtam meg. Iskolai tanulmányaim kezdetének történetét megírtam pl. az Új írás múlt évi 12-es számában, a Pályám emlékezetében. Legföljebb idézhetnék az írásból: „Az én guthi, hármashegyi, halápi gyermekkorom, serdülőkorom — egyaránt gyönyörű és egyaránt keserves indítás — afféle kilövő állomásként fogható fel. A pálya ívét, ha van egyáltalán íve, eleve meghatározó kezdet. Hogy belőlem író lett, itt és ekkor dőlt el, anélkül, hogy tudtam volna róla. Predesztináció? Mivel a debreceni kálvinista kollégium neveltje is voltam, akár így nevezhetném. Determináció? Ezt már semmiképpen sem vállalom. De azt meg merem vallani, hogy az én cipőm talpáról — akár mekkora utat tettem meg eddig, s teszek ezután — a guthi meg a halápi por meg sár életem végéig nem kopik már le. S hogy belőlem olyanféle író lett, amilyen lett, ott dőlt el, azokban az időkben, meg tájakon, amikről szólok.” Persze, hogy benne van a pályaindításban az a haláp-hármashegyi, erdőbe bújt tanyasi iskola is, amelybe négy évig jártam, Tóth Miklós tanító úr keze alá, valami hatvanad — hetvened magammal, egyetlen tanterembe. Dehát mit adhatott az az iskola — egymagában? Szellemi inspirációkat aligha, inkább együttesen maga az itt — terjedelmi okokból — elemezhetetlen környezet, az a teljesen sajátságos világ, amelyet néhány elbeszélésben, meg szociográfiai tanulmányban megpróbáltam felidézni. Felidézni, mert eltűnt. Ma az iskola zárva, elnéptelenedett. Dehát ezeket a dolgokat is már később, íróként idéztem fel — ki ne sorolná fel gyermekkora emlékeit szívesen? Ha kilövő állomásként „értékelem” az akkori világot — benne az iskolát — mégsem nevezhetem ez utóbbit az életre, a jövőre felkészítő szellemi műhelynek. Máshol kell kereskednem. De hol? Az utána következő iskolákban? A polgári jött utána — ámde milyen kacskaringókat leírva! Az akkori megállapodott iskolarendszerre nem jellemző módon én egy céltalanul és értelmetlenül helyét kereső „intézményben” kezdtem a polgárit. Az első osztályt a debreceni Kereskedő Társulat polgári iskolájában, a következő évben azonban a Társulat túladott rajtunk, helyiségeiben még egy évig megtűrt ugyan, de iskolánkat átvette maga a város, nehogy szégyenszemre — gondolom most — Debrecen, „Magyarország és Erdély világító lámpása” polgári iskola nélkül maradjon, a beiratkozott diákok pedig menjenek, amerre fővel esnek. A harmadik állomás: a református Kollégium. Nagylelkűen szárnyai alá vett bennünket, a korábbi iskola szedett- vedett tanári karával egyetemben. A református kollégium polgári fiúiskolájának tanárai között — a Kollégiumban szokatlan dolog, de tény — voltak másvallásúak is, izraelita is akadt, meg katolikus is. Mit adhatott — szellemi műhelyként — az az ide- oda hányódó iskola nekem, attól most eltekintve is, hogy a polgári iskolai végzettség 46
