Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Vajthó László: Az én Adym

— No megjött az uram is — megismerve a férje gépkocsijának a hangját. Tényleg a férje volt. Mosakodott és vacsorázott.

Aztán föl a kocsi farába a gyümölcsös rekeszek közé.

Hajnalban értünk Kolozsvárra. Hegyi utakon kanyarogtunk, Csúcsát elkerültük, így hát Ady halotti maszkja nem kerülhetett a címzetthez, Goga Octávián belügyminiszterhez.

Otthon elmondtam útunk történetét a Sarlóban Bokros Birmannak.

— Sajnálom — válaszolta —, de nem baj. Tartsd meg a reprodukciót emlékbe. Megtartottam.

VAJTHÓ LÁSZLÓ

AZ ÉN ADYM

Megtisztelő számomra, de zavarba is hoz a FORRÁS t. Szerkesztőségének felszólítása: mint kilencven éves, szinte kortársa a százesztendős Ady Endrének, mondanám el legértékesebb élményemet a nagy magyar zseniről.

Vele sohasem beszéltem, egyszer láttam Zilahon (1912), az országos ref. középiskolai tanáregyesület közgyűlése alkalmával. Hangját is hallottam, mikor a műsoros esten saját verseiből szavalt; a másnapi ünnepi ebéden szintén (ő is hivatalos volt). Kenyeres Ernő és Gulyás István tanárok köszöntötték fel, válasza is gyakran csendül a fülembe, felejthetetlenül. De aztán földi alakja egyszersmindenkorra eltűnt szemem elől.

Sokat olvastam róla rajongók és ellenfelek végletes nyilatkozatait, de agg koromban már csak hat költeménye él bennem, mondhatni mindennapi igézetükkel. Hozzáteszem: olyan remekek, minők Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi magasságáig érnek fel. Ezt az öt nevet régesrégen, zsenge ifjúságomban írtaié valahol egy német tudós, mint a világirodalom legnagyobb költőiét. Meghatott, hogy így a legfelsőbb emberi alkotások egyötöde magyar névhez fűződik. Hanem a német professzor ítéletébe sehogysem tudtam egészen belenyugodni. Poe Edgárról, az amerikaiak legzseniálisabb poétájáról lexikonok, irodalomtörténetek stb. egyértel- műleg állítják, hogy A holló (The raven) c. költeménye egymagában halhatatlanná tenné, ha mást nem írt volna is. De hát a Puskinok? Arany Jánosok? Adyk? S még jó néhányan. Vagy ezek oromverseit már nehezebb észrevenni? Kivált, hogy Kosztolányi szerint minden ember „egyedüli példány”, s így ízlésünk is az. Igazolják költői antológiáink, egymással sokszor ellentétes válogatással.

Emlékszem, Vargha Gyula mondta nekem egy ízben (1915 táján) mikor készülő Német antológiámból szemelvényeket mutattam meg, bírálat végett, hogy kerek húsz esztendeje fordítja Mörike „Das verlassene Mägdlein” c. versét, s még mindig nincs kész vele. Úgy látszik, élete végéig ez történt, mert nyomtatásban nem találkoztam a fordítással. Vajon hogyan okolta volna meg a nehézségeket, s minő magasztaló szavakat mondott volna a nekem legjobban tetsző Mörike-versről, ha véletlen faggatózni kezdek? De Kiss József is csak éppen hogy figyelmeztetett Dehmel „Der Arbeitsmann” c. költeményére, olyan arcjátékkal, melyre emberi szót bajos találni. De hát sokszor éppen rendkívüli élményeinket nem bírjuk megközelítően méltó igékkel kifejezni. Emlékszem, szintén ifjúságom zsenge időszakából, egyszer pályázatot hirdettek Velence leírására, jellemzésére. Legalábbis így tudom, de ha csak mende19