Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Jócsik Lajos: Ady halotti maszkjával vándorolva

nyihelőzött. Aztán visszaült a székére. A parancsnok várt, a befogó vigyázzállásban, köztünk és a parancsnok között, takarta a parancsnokot, majd aztán az — sűrű, hízott ember, hasán feszült a zubbonya — elindult felénk, kényelmesen leült a székre és vallatni kezdett.

— Kik maguk, hová valók? — Miso adta a választ:

— Pozsonyi diákok vagyunk . . .

— És mit keresnek errefelé?

— A néppel ismerkedünk . . .

— Igen?! A néppel?! No, lássam, mi van a hátizsákjaikban? —

Miso a zsákját az asztalra tette.

— Kifordítani! — Szerettem volna keresztet hányni magamra, mert most veszünk el: Miso zsákjában ott a fényképezőgép. A parancsnok meg a befogó szálanként szétszedte Miso holmiját. Izzadva vártam, hogy a gatyájából, vagy ingéből kipottyan a fényképezőgép. De nem pottyant ki.

Aztán én következtem. Kifordítottam a hátizsákom. Rögtön megragadták keményfedelű füzetemet, szétnyitották, és kihullott belőle Ady halotti maszkjának a fényképe.

— Mi ez?! — rivall rám a parancsnok. Miso segítségével veszem a kérdéseket és adom a választ.

— Ady Endre költő halotti maszkja. — Nem értik mi az a halotti maszk. Izzadva magyarázzuk, a hátam is lucskos már, mire megértik. Azt hiszem kár volt avval érvelni, hogy itt született a közeli Érmindszenten, mert a parancsnok megemeli hangját:

— És mért hordják magukkal?! — Miso fordítja a választ:

— Ezt a halotti maszkot Bokros Birman Dezső szobrászművész készítette Pozsonyban. Fényképét ránkbízta, vigyük Csúcsára és adjuk át Goga Octavián belügyminiszter úrnak, aki barátja Ady Endrének. A belügyminiszter úr most Ady apósának a kastélyában nyaral. Bokros Birman szobrász is jó barátja a miniszter úrnak és az volt Ady- nak is. Budapesten barátkoztak össze még a háború előtt.

S mi következett ezután?

A parancsnok, meg a mögötte álló fogdmegje iszonyúan hosszúnak tűnő ideig nézte a fényképet, mustrálva bennünket is, mintha a halotti maszkot velünk akarták volna azonosítani. Az őrmester — ha az volt a sarzsija — úgy tűnt föl akkor nekem gallérjától fölfele, mint a tüdős fazék: kidagadt, kiduzzadozott a gallérjából, majd meg visszatöppedt belé. S aztán a dagadó-töppedő:

— Hát jó. Elhiszem, hogy Csúcsára mennek. De nekem ne járkáljanak gyalog. Először is azért, mert semmi közük a néphez. Másodszor meg csavargóknak nézhetik magukat. És ezért más őrjárat is befoghatja és az őrsökön megkérdezhetik, hogy mért tekeregnek a falvakon. így hát saját érdekükben is utazzanak vonaton. Csúcsa elég messze van. Gyalog sose érnének oda.

— De mi szeretünk gyalogolni — szólok közbe Miso tolmácsom útján.

— Szeretnek, vagy nem, az engem nem érdekel. Vonaton menjenek és punktum. Ez az én parancsom! Elmehetnek.

Beraktuk hát zsákjainkba a szétzilált holmit és mentünk. Beugrottam még a plébániára, hogy a plébános meg az anyja ne idegeskedjen. Szinte hallottam a szívükről hullott ijedelmet. Az őszes matróna összekapkodott a terített asztalról némi élelmet, kenyeret, kolbászt, sajtot meg szalonnát, vigyük, amit nem fogyaszthattunk el reggelire.

Aztán sebesen iramodtunk. Pár perc s kint voltunk a sárréti faluból. Egy jó hajítás- nyira Miso levágta magát az árokpartra, s röhögött és hányta magát röhögtében.

— Mit röhögsz te, elment az eszed?

— Jól megetetted őket avval a maszkos mesével!

1.6