Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Jócsik Lajos: Ady halotti maszkjával vándorolva

Bekopogtattunk. Fiatal magyar plébános fogadott, nemrég kerülhetett fel a kápláni sorból. Elmondtuk útonjárásunk célját. Mosolyogva hallgatta a rövid összefoglalást, behívott a lakásába. A kukoricás éjszaka után már az is fölért egy vacsorával, hogy bútorozott szobában ültetett le és kérdezetlenül hozatta a vacsorát az édesanyjával, aki vele élt.

Úgy érzem, hogy most is rámmordulna szociográf belsőségem, ha elzengeném a vacsora gyönyörűségét (a szociográf a plébános vacsoraimáját elengedte a füle mellett), holott egyszerű, de tömény étkek kerültek az asztalra a híg görögdinnyével bélelt belsőségeink megtöltésének a céljával. Tehát arra fordítom a szót, hogy vacsora után komolyabb dolgokra került a sor a plébános jóvoltából is.

— Mi kövér földeken gazdálkodunk itt, Szatmár széliben és a Szilágyságban. Még nem fogyasztottuk el azt a kövér humuszt, amit az Ecsedi láp rakott ezen a tájon. De mit érünk vele? Szatmárnémeti nem fogyasztja el, amit ez a vidék előállít. De Zilaj (Zilah), meg Kolozsvár sem. Mert még Kolozsvárra is eljárnak a faluk a termést értékesíteni. Odaát pedig, ahová nem mehetünk, a nép még puliszkából sem ehet eleget.

— Bizony — erősítettük tapasztalataink és Sáfáry László után — puliszka se kerül mindig a kárpáti szegénység asztalára. A kenyerük pedig, amit nálunk a Mátyusföldén istentestének becsül a magyar szegénység, félbetörött rozs, de falevelet is láttunk belesütve. Egy darabot betettem a hátizsákba, hogy hazavigyem mutatóba, hát pár napra mindenem megpenészedett a hátizsákban. Ilyen most a kárpátalji szegénység kenyere.

— Ott nincsen kenyér — folytatta a papi házigazdánk — a szó valóságos értelmében, itt meg leestek a terményárak. A falu népe messzi városokba jár a belső vándorlásban.

— Odatúl is észleltük a ki- és elvándorlást.

— Itt csak elvándorlást észlelheti még. A falu, az enyém is gyengül megtartó erejében.

— Igen, a szétszóródás. . .

— Ahogy mondod, fiam. Lazulás és szétszóródás. És elasszonyosodás. Megláthatjátok majd holnap a reggeli misén.

Megláttuk. Tízen, ha voltak a reggeli misén, asszonyok, meg mi ketten férfiak, harmadikul a kántor. íme, az elasszonyosodás.

Mise végeztével a plébánossal visszasétáltunk a plébániára. Mentünkben egy katona- ruhás-egyenruhás férfi ment az út közepén. Nekem csak az elül-hátul csúcsosan felkunkorodó sapkája tűnt fel rajta. Végignézett bennünket, és ment tovább.

Ültünk a reggeliző asztalnál. Erélyes kopogtatás az ajtón, és itt állott az előbbi katonaféle. Ránkmutatott és ránkparancsolt: mi ketten, a Miso, meg én minden cókmókunkkal kövessük őt.

Követtük: a csendőrőrsre vitt bennünket. Ott, a sarokban egy zöld posztóval letakart asztalhoz ültetett, a fal és az asztal közé. Románul szólt, Miso fordította:

— Meg kell várni a parancsnokot.

Vártunk hát. Útunkon még sehol se fogtak be bennünket. Nyugtalanított hát ez a helyzet. Miso mellettem ült, szemben az asztal másik felén a merev arcú csendőr. Miso mélyen lecsusszant ültében és merev szoborarccal nézett a befogónkra. Tudtam, hogy Miso zsákjában ott a fényképezőgépje. Úristen, mi lesz ha megmotoznak és megtalálják?! Verejtékcseppek peregtek le az arcomon. Nem mertem letörölni Ingem gallérja egyre lucskosodott.

Megjött a parancsnok.

A befogó ugrott fel, tisztelgett és jelentett. Mi ütött a Misóba? Ő is felugrott és

15