Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Jócsik Lajos: Ady halotti maszkjával vándorolva
Verhovina Vaszil gazda a Verhovinán, egy félhold földje is van talán, kukoricát vetett belé, és ha istenke is úgy akarja, puliszka télre bőven lesz az asztalán. Az istenkének segítni kell, mert néha bántanak a hegyek. Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánkint Vaszil és a három nagyobbik gyerek. Ó furcsa, szörnyű éjszaka! Puliszkás álmot küldtek a hegyek. Ó furcsa, szörnyű éjszaka! A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg. — Hát ez a Verhovina! — szólt László, befejezve verse fölolvasását. Szencsák elvette a kéziratot, és — tudván magyarul — többször is elolvasta, aztán lemásolta, hogy majd a maga, és Vaszil gazda anyanyelvére lefordítsa. Lényegében ezt láttuk a Verhovinán a hosszú úton a kárpáti falvakban. Ezen járatom az eszem Halmiban, a határállomáson, visszagondolva a megtett útra. S azért is, mert a búcsúzáskor megígértettük Szencsákkal, hogy küldje el címünkre a Sáfáry versének orosz fordítását, ha elkészül vele. Mért búcsúzkodunk? Azért, mert Szencsák nem jön velünk, haza kell mennie Tőketerebesre. így hát Bencsik Misóval állunk a vámosok elé. Könnyen átengednek, van útlevelünk. Különben kisántánt országból lépünk át kisántánt országba, és Bencsik Miso tiszta románsággal felel a vámosok kérdéseire, Nagylakon román elemibe járt. Egyezségünk szerint ő a román tolmács az egész úton, ha a szükség úgy kívánja. Túl vagyunk a határon. Esteledik. Hol hajtsuk le fejünk éjszakára? A szociográf vándor nem finnyás. Elalszik a jég hátán is. Augusztus vége felé jár. Nincsen még hideg, de hűvösödik. Baj az? Jó pokróc van a hátizsákra tekerve, katonásan ki kell oldani. Ruhástól dőlünk le. Legfeljebb a bakancsot rúgjuk le, be a hátizsákba, a fejünk alá. De hol? Legjobb megoldásnak látszott behúzódni egy kukoricásba. A barázda jó fekhely, testre van méretezve. A kukorica meg jól eltakar. Mindezek ellenére azért hajnalban elgémberedve ébredtünk. Sebaj! Egy-két rugózás visszahozza a szükséges tüzet gémber tagjainkba. Aztán neki Szatmár városának. A szatmári postára kell sietnünk. Pár korona cincog a zsebünkben. Úgy reméltük, a szatmári postán pénz vár, poste restante. De nem várt pénz. Kétszer is kerestük a megfelelő ablaknál a postán. Mit tegyünk? Ezt a gyomrunk is kérdezte tőlünk, nagyokat korogván. A vándor a városban, ha élelmet kér, koldusnak nézetik. A faluban útonjáró vándornak, s hamarább adnak neki. De mikor érünk falut? Elhatároztuk, hogy maradék pénzünkön (a piacon elfogadják a cseh koronát: közel volt a határ) veszünk egy jókora görögdinnyét. A felét befaltuk a piac széliben. Gyomrunk és beleink csakhamar földagadtak, s támadott a léből hajtóerő is elégségesen. A másik felét meg felváltva cipeltük hajtóerő-tank gyanánt és nekivágtunk a Sárrétnek a Szilágyság felé, ahogyan korábban kijelöltük az útirányt. De! De amilyen gyorsan kibélelt a vörös gyümölcs, melynek 98 százaléka lé, gyorsan vizeletté vált bennünk a hajtóerő és — sebesen távozott. Helyére ettük a dinnye másik felét. Baj volt az is — ezt nem szemrehányásként mondom —, hogy Miso erős és nagytermetű legény volt, valóságos Mihály, a dinnyét sebesebben emésztette. Be kellett hát kopogtatnunk a legközelebbi plébánián, azért is, mert esteledett már. 14
