Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - MŰHELY - Vargha Kálmán: Földessy Gyula védelmében
gatók feleleteiben éveken át úgy visszhangzott ez a tanítás, mintha Ady legelszántabb harcait a Huszadik Század és a Nyugat ellen vívta volna. Sajnos, az egyoldalú és igazságtalan elmélet további vulgarizálására nagyon is elő volt készítve a talaj. Éltek és hatottak még, ha nem is kaphattak már fórumot a két világháború közötti konzervatív ,,Ady-apologéták” leghamisabb tételei, amelyek szerint Ady páratlan tehetségét a radikálisok, a szocialisták, vagy éppen a Nyugatot markukban tartó ,,zsidó” írók terelték rossz irányba. Természetesen az Adyt heroizáló szándék, mint minden olyan törekvés, amely az elevenen ható példaképet szoborrá akarja merevíteni, menthetetlenül azzal járt, hogy maga a modell, Ady költészetének a példája is absztrahálódott és önmagától is idegenné vált. Az Ady költészetét a kortársaktól, a korabeli történelmi-társadalmi viszonyoktól, végső soron a valóságtól elvonatkoztató szemlélet monopolizálói számára persze zavarba ejtő bonyodalmak veszélyét jelentette az efféle Ady-dedikációk és vers-küldések puszta tudomásulvétele is, mint például a Szent Lélek karavánja c. ciklus címe alatt olvasható: Szeresse a verseket, ha tudja és szereti, másoknál jobban Jászi Oszkár, vezérem és testvérem”, vagy egy másik ajánlás, az első világháború kitörésének évéből: „Jászi Oszkárnak, akivel annyira egyformán s együtt szenvedjük és sírjuk a mai magyar siratnivalókat”. Elképzelhető, Földessy Gyulát mennyire meglepte a kiadó kívánsága, hogy Ady összes verseinek általa gondozott öt kiadása után most váratlanul a hatodikból, amelyet minden korábbinál nagyobb tapasztalattal, több munkával és körültekintéssel szerkesztett, amelybe sikerült eddig kötetbe nem gyűjtött verseket is fölvennie, kihagyja Ady számos, sokat mondó dedikációját. Gondjával a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1948 őszén újjáalakult vezetőségéhez fordult, ahhoz a kilenc tagú testülethez, amelynek ő maga is (mint a Társaság egyik alelnöke) tagja volt és amelynek azokban az években fontos véleményező szerepe volt különböző irodalompolitikai kérdésekben. A vezetőség azonban nem támogatta a dedikációk megvédésének a gondolatát. A vezetőség egyik tagja azzal próbálta eloszlatni Földessy aggodalmait, hogy szerinte Ady költészetét a versek dedikációk nélkül jobban reprezentálják, mert az ajánlások többsége sokkal inkább alkalmi, esetleges szimpátiákat rögzít, semmint világnézeti egyezésen alapuló elmélyült kapcsolatokat. Földessyt persze nem nyugtatta meg ez az érvelés, de a dedikációkat teljes egészében nem tudta átmenteni az új kiadványba. Az összes versek 6. kiadásából tizenegy dedikációt hagyott ki a kiadó, mégpedig oly módon, hogy az átmentett és a mellőzött dedikációk aránya is mintha az ötvenes évek kultúrpolitikájának súlyos belső ellentmondását, a balossággal párosult konzervativizmust (a balosság álarcában jelentkező maradiságot?) példázná. Az Ady zenekritikus barátjának, a Budapesti Hírlapba, az Új Nemzedékbe, a Napkeletbe dolgozó Papp Viktornak szóló dediká- ció éppúgy átkerült az új kiadásba is, mint a debreceni konzervativizmus legmarkánsabb alakjának, Oláh Gábornak vagy az irodalomtörténész Horváth Jánosnak szóló ajánlások, de az Ady teljes elismeréséért éppen Horváth Jánossal és a konzervatív tábor más képviselőivel keményen csatázó Fenyő Miksának szóló dedikáció már nem kapott kegyelmet! Kihagyásra ítélték a költő egyik legközvetlenebb barátjának, Bíró Lajosnak, a Sárga liliom szerzőjének, a Károlyi-kormány külügyi államtitkárának, az 1919-es írói direktórium tagjának szóló ajánlást éppúgy, mint a Népszava és a Szocializmus egykori szerkesztőjének, a híres Népszava-vitában Ady mellett állást- foglaló Bresztovszky Ernőnek szólót. Hiába keressük a kötetben a Rohanunk a forradalomba címe alatt, Ady (polémikus célzatú!) dedikációját, amelyet Garami 75
