Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - MŰHELY - Halász Péter: Beke György szilágysági riportjai

mus és a községi párttitkár—tanácselnök életén keresztül megláthatjuk a közéleti tevékenység színét és fonákját, az iskolai helyzettel foglalkozva pedig az anyanyelvi oktatás fontosságára eszmélhetünk.

Zilahon egy olyan öregasszonnyal találkozunk, aki fiatal korában még ismerte Ady Endrét. Hogy aztán a beszélgetés nyomán rájöjjünk: dehogy ismerte, elszomorítóan nem ismerte! Azután — Kincses Gyula emlékét kutatva — ismét Ady szellemével kerülünk össze, mégpedig olyan közelségben, amire egyébként ritkán van alkalom.

Beke György riporteri munkájához jó segítőtársakat talált a helytörténeti kutatókban, magyarokban és románokban egyaránt. Olyan dolgokat tudnak ők egy-egy szőkébb táj múltjáról, egy-egy történelmi személy életéről, munkájáról, amit sokszor sehol máshol nem hallhatunk. ,,A helytörténészek — idézi Beke egy kolozsvári román történész megállapítását — olyasmiken derítenek ki, amelyek elkerülik a hivatásos történész kutatók figyelmét. Sok mindent elvégezhetnek, ami fontos, de nekünk nincs hozzá időnk.”

Zsibón is egy helybéli történelemtanár társaságában idézi föl az író Wesselényi emlékét. De nemcsak azt, hiszen a történelem olyan sokszorosan összefonódó szövedék, hogy ha egy helyen el kezdjük gombolyítani, igen sok szál fut össze a kezünkben. A szerző azonban ügyel, hogy túlságosan ne gabalyodjunk össze, s ahogy olvassuk a kastély parkjában sétálók, beszélgetők — a szerző és a tanár — gondolatait elfog bennünket valami nyugodt, kiegyensúlyozott hangulat: az otthonossággal járó magabiztosság. Jó dolog magunkba szívni a kapott ismereteket, s átadnunk magunkat a nyomukban járó érzéseknek. így juthatunk közel, egészen közel a tájhoz és népéhez egyaránt.

De biztos kézzel vezet bennünket Beke a mai élet szövevényében is, mert pontosan megmondja a rosszról, hogy az rossz, s a jóról pedig, hogy az jó. Elrettentő és követendő példákat mutat fel, s meg sem kísérli, hogy összemossa a dolgokat. Nincs egyrészt- másrészt, nem hagy bizonytalanságban sehol. így ismerjük meg a somlyói pezsgőgyárat, a kárásztelki változásokat, vagy a sarmasági emberek lehetőségeit.

Szilágyság népe emlékezik történelmére, megállja helyét a napi munkában és ezen kívül őrzi hagyományait is. Hogy ez mennyire fontos, azt Beke György is nagyon jól tudja, különben nem foglalkozna két terjedelmes fejezetben is ezzel a kérdéssel. A szilágysági népművészetről nemrég megjelent könyvvel kapcsolatban — figyelmet érdemlő módon — nemcsak arról ír, miként gyűjtötték-gyűjtik ezeket az emlékeket, de azt is szóba hozza, hogy miként kerülhetnek vissza újra Szilágyság népéhez a hagyományok, hogy aztán megtisztulva s már nem csupán ösztönösen, de tudatosan is őrizzék, ápolják, fejlesszék őket. így válik még a nyelvtudós munkája is kézzelfoghatóan hasznossá.

A szilágysági tájról és az itt élő emberekről szólnak ezek az írások. De nemcsak erről a szőkébb vidékről. A könyvben fölvetett kérdések túlnőnek a táj határain, s a tanulságok holnapra is érvényesek lesznek. így gyarapodunk a könyv olvastán tudásban és emberségben egyaránt. (Kriterion 1975.)

73