Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 9. szám - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (5. rész: Deres, robot, úriszék)
A gazdag leánnak kedvit nem lelhettem; Az erdőbe mentem, somfabotot szedtem .. . Egyik legszebb népballadánk, a Kádár Katáról szóló az erőszakkal elválasztott szerelmesek tragédiájának költői megörökítése. Az örök szerelem jelképei — egy Európa- szerte elterjedt motívum hazai változataként — a minden gonoszság ellenére összefonódó síri liliomok. Másik balladánkban Bethlen Annát, a szolgával szerelmeskedő nemesleányt bátyja karddal kaszabolja össze. Mindkét történet borzalma sötét középkori hangulatot idéz. Valóban, a magyar népballadák középkori rétegébe tartoznak. De a társadalom által tiltott szerelem az újabb rétegbe tartozó népballadákban is tragikus véget ér. A magyar nyelvterület nagy részén a legutóbbi időkig népszerű volt a Szendre vagy Endre báró leányának balladája. Hősnője megszökött egy juhászlegény- nyel, végül azonban elfogták őket, és a legényt fölakasztották. Parasztfölkelések, lázadások idején a bosszúvágy nem kímélte a kastélyokat és az udvarházakat. Fölgyújtották, kirabolták az épületeket, meggyilkolták a földesurakat. Béke időben egyéni bosszú kielégítésére azonban kevés példa van. Legfeljebb szidalmazták egymás közt a jobbágyok nyúzó uraikat. Vagy mesékben fejezték ki vágyaikat. A két bors ökröcskéről szóló székely mesében a gróf és a bíró a pokol mélységes fenekére kerülnek. Mégpedig saját kívánságukra, mert azt hitték, hogy ezt már nem tudja teljesíteni a nehéz próbák elé állított favágó. Valóságos történet a Döbrögit elpáholó Ludas Matyié. Európa-szerte ismertek hasonló népi hősök, akikről beszélik, hogy miután javaikból kiforgatták, sőt megverették őket földesurak vagy rablóvezérek, álruhát öltve valamiként visszafizették nekik a verést, és káruk árát is kikeresték pénzeszacskójukból. Fazekas Lúdas Matyija azonban annyira egyedi alkotás, hogy csak óvatosan lehet ezekkel rokonítani. A magyar folklorisztika még nem tudja, volt-e, és ha igen, miféle mese lehetett a költemény előképe. A néprajzi gyűjtés viszonylag kevés történetet tárt fel az uraik kevélységét és gonoszságát megbosszuló jobbágyokról. Szűcs Sándor földolgozásaiból ismerünk néhányat a Nagykunságból és a Sárrétről. Ezeknek hősei rendszerint Lúdas Matyihoz hasonlóan a földesúr elpüfölésével vesznek elégtételt sérelmeikért. Az alkalmat váratlan megjelenés vagy csel szolgáltatja. A bosszú alanyai pedig általában ostoba és hiszékeny emberek. A tréfás és vidám történetek mellett élnek a történelmi emlékezetben olyan események is, amelyek urak és parasztok véres, fegyveres összetűzését idézik föl. Az Erdélyi-Érchegység elzárt völgyében fekvő Torockó bányászvároska lakói hosszú ideig pörösködtek, hogy igazolják a Dózsa-háborúban elpusztult szabadalmas okmányaik eredetiségét. A földesurak azonban erősebbnek bizonyultak, és egy fegyveres csetepaté után császári katonasággal törték le a bányászokat 1702. november 17-én. Kivégzés, rablások, gyújtogatások és egy megalázó hűségnyilatkozat aláírása tették emlékezetessé a torockóiak hagyományaiban ennek a napnak az éjszakáját. De az egykori szabadságjogokat nem felejtettékel. Újra kezdték a kérvényezést, hogy adják vissza nekik. Semmilyen áldozatot nem sajnáltak az utánjárásért, sőt még hamis oklevelekkel is megpróbáltak célt érni. És minden szülő kötelességének tartotta gyermekeinek mesélni a régi jogokról, valamint az 1702. évi szörnyű napról. Emlékére hosszú időn keresztül pirosra festették a torockói házak ablakainak fakeretét. Ez volt a „toroc- kói gyász”. Hasonló jellegű összetűzés volt az a vérengzés, amelyet madéfalvi veszedelem néven ismer a történelem. A császári kormányzat a korábbi szabadalmak megnyirbálásával újra akarta szervezni a székely határőrséget. A tiltakozásul a csiki Madéfalvára összegyűlteket 1764. január 5-én hajnalban halomra lőtte a kivezényelt katonaság. Ezrével 95
