Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 9. szám - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (5. rész: Deres, robot, úriszék)
További versszakaival együtt valóságos szótára ez az ének a jobbágysors keserveinek. Több kései népdalváltozata ismeretes. Bartók Béla 1936-ban nagyhatású kórusművet írt belőle. Kodály Zoltán pedig Czinka Panna című daljátékába illesztette bele. A jobbágyi terményszolgáltatás általános neve, a dézsma, eredetileg az egyházi tizedet jelentette, később vált a földesúrnak kötelezően nyújtandó terménykilenced megnevezésévé. Ha tehették, igyekeztek a termés alját adni: „hányják-vetik, mint a dézsmagabonát”, „szomorú, mint a dézsmabárány”, emlékeznek rá a szólások. Az úrdolga, a robot sem ment nagy lelkesedéssel: „úgy dolgozik, mintha robotban volna”. A különfajta munkaszolgáltatások emléke is él a népköltészetben. Például a közismert, „Erdő mellett nem jó lakni . ..” kezdetű dal az erdővágási kötelezettségre utal. Kötelező volt az urasági vadászatokon hajtőként részvétel is: „nem azé a nyúl, aki felugrasztja a bokorból” tanúsítja a régi szólás. Több dal, szólásmondás őrzi az úriszék pereskedésének és az egyik legnehezebben teljesíthető jobbágyteher, a hosszúfuvarnak emlékét is. Ismeretes, hogy a vétkesek és ellenszegülők legenyhébb büntetése volt a boté,lás, a megalázó deres: Bazsa Mári re, re, re — Rávág egyet a hajdú: Ráfeküdt a deresre, Bazsa Mári gyönge szíve eláju. Az urasági vagy vármegyei hajdúk gyakori szereplői a népköltészetnek, akár az ispánok, vicispánok, uradalmi hadnagyok, csőszök, kerülők, a földesúri udvarhoz tartozó emberek, de legtöbbször a bíró, a falusi közösség választott vezetője és képviselője szerepel a néphagyományban a jobbágyvilág tisztviselői közül. A török-tatár háborúskodások idején gyakran nehezen találtak bíróságot elvállaló embert, mert a magyar és török adóztatok őt vették elő, ha nem fizetett a falu, ezért sorban vállalták a hivatalt: „sorba megy, mint a falusi bíróság”. Később megnőtt a bírói szék becsülete. A falusiak igyekeztek maguk érdekeit védelmező embert választani, de a földesúr is törekedett, hogy a bírói pálca az őt feltétlenül támogatónak jusson. Nem kételkedhetünk abban, hogy sokan mindvégig becsületesek maradtak a bíróságra választottak közül, a néphagyományban azonban elsősorban rossz bírók szerepelnek: „adj a bírónak aranyat, tied az igazság”, különben is „bírónak, falu bikájának mindent szabad” teszi hozzá elkeseredetten egy másik mondás. A bírókat illető ellenszenv átragadt családjukra is. Általánosan mondják a rátarti, büszke emberekre: „kevély, mint a bíró fia”, „lánya”, sőt „kocsisa” vagy éppen a „kutyája”. Egyik balladás dalunk, a gunaras lányról szóló elmondja, hogy a szegény lány legeltetni hajtott ludait a bíró fia agyonhajigálta. A történet vége jóra fordul, mert a fiú feleségül veszi a lányt. A jobbágyvilágban igen merevek voltak a társadalmi osztályok közötti választóvonalak. Házassággal áthágni ezeket ritka dolgok közé tartozott, ha ritkán akadt is példa, az valósággal mesébe, méginkább — drámaiságánál fogva — balladába illett. A magyar balladagyűjteményekből nem hiányozhat az „Egyszer egy királyfi” kezdetű vígballada. Hőse álruhában indul feleségkeresésre. A módos bírólánynak nem tetszik a kocsisruhás királyfi, a kosárkötő szegénylány viszont hű marad első ígéretéhez. Végül egymásé lesznek. Valóban úgy végződik a történet, ahogyan a mese szokott. Balladáink azonban elsősorban arra intenek, amire az ismert szólás, „guba gubához, suba subához”, a más társadalmi osztályba tartozó szerelmesek nem valók egymásnak. Van amelyik vidámabb formában mondja el ezt a tanulságot, mint például a gőgös feleségről szóló balladás dal: Hej páva, hej páva, császárné pávája! Szegény legény vótam, s gazdag leánt vettem, 94
