Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...

Hajlandó már visszaemlékezni arra, mit mondtak tavalyelőtt a székház előtt, ahol a főutca valamelyest kiöblösödik. (Tavaly nem volt ünnepség, gyenge termés lett; csak akkor érdemes ünnepelni, ha van mit.) ,,Foaie verde, lemn uscat” — úgy kezdődik a mai vers is, mint a hajdani, de aztán nagyot kanyarodik; „Zöld a levél, száraz az ág, / véget ért már az aratás. / Koszorút fontunk búzából, / idehoztuk a határból. / Elszárad a búza szára, / ha meg nem locsoljuk még ma. / Ne légy fukar, elnök gazda, / az aratás kemény munka, / tövises a tarló földje, / felsebzett a lábunk tőle.”

Lejegyzem, aztán megkérdezem, miért biztatják nagylelkűségre az elnököt; csak úgy, a rlmelés kedvéért?

— Ugyan — nevet Emil Bidian — minden szónak értelme, jelentése van. A nép nem locsog ... Az elnöknek illik megkínálni az aratókat pálinkával, kaláccsal. Ha nem kínálnám meg őket, fukarnak tartanának. Milyen gazda az, aki nem viszonozza, ha megtisztelik?

Szabédi László — Székely tanító úr, ahogy itt ismerték — a diákocskáival gyú'jtette össze a népi versikéket. A Lázár utcai családi házban a nővérek most is őrzik a hajdani irkalapokat, román rigmusokkal és román nevekkel. Szépen, pontosan lejegyzett nevek. Megfigyeltem, hogy mindegyik gyermek, ötödikesek, hatodikosok milyen gonddal tartották be a román helyesírás szabályait, amikor a mondókákat lejegyezték. Találni más papírdarabkákat is Szabédi hagyatékában, báréi feljegyzéseket, román igéket, amelyeket nyelvész alapossággal ragozott vagy értelmezte, magyarázta őket saját maga számára. A nyelvésztudós kíváncsisága itt sem hagyta nyugton. A magyar nyelv őstörténetének bevezetőjében azt írta, hogy két évtizedes „tűnődés—tanakodás után” kezdett hozzá 1955-ben. A báréi esztendő is e tűnődés—tanakodás idejére esik; vajon nem lenne érdemes nyelvész szemmel átnézni a családi házban ezeket az apró jegyzetlapókat, nyelvészeti fejtegetéseket; a készülődés értékes forgácsdarabkái lehetnek közöttük.

*

Tizenöt értelmiségi került ki az utóbbi harminc évben Báré fiataljai közül; Nicolae Sintereag a képzőből egyenesen ide jött vissza.

Megkér — mikor a falu művelődési életéről beszélgetünk — írjam le neki a Szabédi László nevét, azét az íróét, aki elődje volt, tanítóként — ha csak rövid ideig is — ebben a faluban. Többet szeretne megtudni róla.

Édesanyja, Xénia Sintereag, aki hét gyermeket nevelt fel, eddig csendben hallgatott, most közbeszól:

— Én Mezőszávából jöttem volt ide férjhez. A dombon túl van a mi falunk. Az ott — mutatja is — Visa, tovább Szék, ahol olyan érdekes a viselet. Románok, magyarok együtt éltünk a völgyben, értettük, megbecsültük egymást, testvérekként. Az a „domnu dascal”, akit emleget, csak azt tette, amit ez a táj parancsolt neki, meg amit nekünk is parancsol. A falunak, a földnek, a tájnak mindig van szava az emberhez, csak legyen, aki meghallja.

66