Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...

Folklórkötet is van a polcon.

Előveszem táskámból Szabédi László gyűjteményét, a kétnyelvű 1945-ös füzetet. Kézről kézre jár itt is, miként előbb a gazdaság vezetői között. Lapozgatják, beleolvasnak a bal oldalra tördelt román szövegbe, Bontideanné, Lívia asszony meglepetten felkiált:

— Hát ez is benne van! Nem is gondoltam volna!

Lehet, hogy most először jut el ez a kötet ide, ahonnan hírt hozott volt. Ez a mai nemzedék nem tudott semmit róla. Gheorghe llea agrármérnök — én úgy láttam — meg is simogatta a sárguló könyvoldalakat, s azt mondta:

— Miért nem adják ki megint ezt a könyvecskét? Kellemes meglepetés, felfedezés nagyon sokunk számára. Olyan versikéket rögzített ez a magyar költő a román faluból, amelyeket kezdenek itt elfelejteni.

Próbát teszek Bontideannéval. Olvasni kezdek egy Szabédi fordította báréi népi verset: „Frunza verde, lemn uscat...” — ,,Zöld a levél, száraz az ág, / jól sikerült ez a világ: / van patakvízferedésre, / szép leány is ölelésre.” Igen, ezt ismerik most is Bárén. De lám, van itt egy másik, Bontideanné soha nem hallotta: „Zöld levél a citromfán, / a szőlőbe küldött anyám / egy kötény birsalma után. / Birsalmára nem akadtam, / a babámmal találkoztam . ..” Kiveszi kezemből a könyvet, olvassa végig, a felfedezéstől kipirul az arca, újrakezdi az olvasást, mintha emlékezetébe akarná vésni a sorokat, az egész verset.

Nastasia Bucurnál hasonló élményben volt részem. Olvasgatni kezdtem a könyvecskéből, ő a nagyothallók furcsa figyelmével bámult egy ideig, azt hittem, másutt jár az esze, vagy nem ért semmit az egészből, egyszerre megfogta a kezemet, várjak, ezt a verset olvassam el neki még egyszer. És fogatlan szájával, reszkető ajkaival ismételte utánam: „Cine dór in sufletare”, háromszor mondatta el velem a versikét, a végén tudta kívülről (olvasni nem lát, ha látna, le is íratná velem, mondta): „Kinek lelke búval teli, / az éjtszakákat növeli, / búval iszik, búval eszik, / este búbánattal fekszik, / s amikor a hajnal támad, /szembe jön vele a bánat.” Maga elé nézett, meg akarta magyarázni, miért éppen ez a versike tetszett meg neki annyira: — Huszonöt éve halt meg az uram, nincs nekem senkim ezen a világon!

Bontideannétól érdeklődöm: él-e a népköltészet a mai Báréban, mondanak-e lakodalomban, tánc alkalmával ilyen versikéket, kurjantásokat.

— Hát persze. Csak ritkábban. És másokat.

— Melyeket például?

—■ Le is akarja írni? Nem jut az úgy most hirtelen eszembe.

Bidian elnök kisegíti:

— Lívia, hiszen te vagy a rigmusok egyik fő kitalálója, miért szégyellnéd?

Megmagyarázza a gazdaság elnöke: néhány esztendő óta újra divatba hozták az aratóünnepségeket. A báréi gazdaság 1960-ban alakult, az első években előbb össze kellett szedniük magukat anyagilag is, lelkiekben is, bele kellett szokni az új rendbe. Később újra kedvük támadt az aratás megünneplésére. Mikor a gépek levágják az utolsó tábla búzát, mindegyik brigádban koszorút fonnak, azzal vonulnak be a faluba, a székházhoz, vagyis a művelődési ház elé.

— Verset is mondanak?

— Anélkül nem lenne ünnep.

— Ki szerzi e versikéket?

— Bontideanné, mondtam már. Vagy nem igaz?

Erre a háziasszonynak is bele kell szólnia:

— Úgy van, hogy valaki mond egy szót, a másik felel neki, összeillesztjük a szavakat, a sorokat, kitelik a vers.

65