Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...

Kísért, hogy meglephetem egy vers genézisét, ha immár csak az emlékek világában is.

Őszöreg asszony Nastasia Bucur is, hajlott derekú, mint zsúpfedeles, alacsony geren- dázatú háza, amelynek földje, a mennyezetig érő párnarakás az ágyon, a kicsi ablakok, az ikonok, cserepek a falakon, mind olyan tisztán, rendben állnak, mintha vendéget várnának ide, ahová évtizedek óta csak a szomszédok jönnek. Férje meghalt 25 éve, gyermeke nincs, távoli rokonai nem költöznek hozzá a rozzant, régi házért, mindegyiknek különb lakása van, mondja, nem panaszkodva, csak éppen úgy, ahogy a faggatásomat hallgatja, kicsit értetlenül: mit akarok én tudni arról a Dán Szofikáról, s főleg miért?

— Tehát létezett, élt Dán Szofika?

— Hát maga is tud róla, lelkem; másként hogyan tudhatna? .. .

Mielőtt tovább válaszolna nekem, egy bögre vizet visz ki, a szomszédban valaki drótháló kerítését bontja, közben megszomjazott. Megtudom: Vasilica Rus a neve, két telke volt, ezt az üreset átvette a gazdaság, neki szép háza van az egyik mellékutcában, egyáltalán nem szegényember, de ezt a dróthálót csak nem hagyja itt, ezt ő húzta volt ki ...

Visszafordítom figyelmét Dán Szofikára.

— Most jut eszembe — mondja —, rokona volt Aurel Marinnak is. Az őseik Pusztakamarásról kerültek Báréba, rég, nagyon rég . . .

— És a fia, akit mindig visszavárt?

— Egyetlen fia volt, Tódornak hívták. Elment volt Amerikába. Ketten mentek el Báréból. Soha nem jöttek vissza . . .

Kiszámítom: 1908-ban kelhettek útra, szerencsét próbálni. A nagy kitántorgás ideje volt az.

Dán Szofika beleőrült a várakozásba. Szegény asszony volt, rokonok, ismerősök tartották, a háza is összedőlt. Minden új tanítót megkért, ha rokonszenvesnek találta, írna egy levelet a fiának, Amerikába. Mert ő haláláig várja.

Soha nem jött hír róla.

Dán Szofika is meghalt vagy húsz évvel ezelőtt anélkül, hogy Todor fiától — ki tudja, élt-e még akkor ez a Todor? — választ kapott volna.

De egy magyar költő verse örökre megőrizte a báréi román parasztasszony fiát hívó szomorúságát és reménységét.

Üt

Mihail Bontidean házában vagyok, hívatlan, de szívesen látott vendégként. Emit Bidian és Mihail Marcu ajánlatára jöttem ide. Miután a gazdasági gyarapodást letárgyaltuk, számba vettük az új házakat, a keresetet, azt kérdeztem a gazdaság vezetőitől:

— Tudnák-e hirtelenében ugyanilyen meggyőzően példázni a szellemi gyarapodást is? Kihez kopogtathatnék be, ha olvasni való könyvet szeretnék kölcsönkérni?

Új ház a Bontideanéké; falai pirosban még, de a szobák otthonossá szépítve belül: képek, függönyök, díszek. A magas, telt, de fürge háziasszony keze nyoma és pillantása ott van mindenütt. Észreveszi, hogy a képeket nézegetem a falon, magyarázza készségesen ; az a férje, gazdaember, együtt dolgoznak a termelőszövetkezetben, az egyes számú mezei brigádban. Leánya kolozsvári középiskolában tanul. — Az meg én vagyok — szól közbe egy kicsi, gömböc legényke, akinek arcvonásai, teltsége anyjára emlékeztetnek a zsák-emberke olyan fürge, mint a pereszleny: hol az asztalnál ül, hol arról beszél, hogy jövőre szakiskolába készül, gépész akar lenni, aztán érdeklődik, hová, melyik lapba kívánok írni róluk, ő három lapot is olvas, a könyvekhez megy, mutatja a családi tékát.

64