Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...

Cserepes házak és zsúpfedelesek váltogatják egymást a faluban, arányukon is sok mindent lemérhetek Báré haladásából, mai igényeiből. Emil Bidian, a termelőszövetkezet elnöke gyermekkorából szinte kizárólag zsúpfedeles házakra emlékszik. Most a 234 ház körül 190 új épület — és nemcsak abban különböznek a régiektől, hogy egytől egyig cseréppel vannak fedve. Általában háromszobás házak konyhával, kamrával, padlással, pincével. A fürdőszoba még nem jött divatba. Utcahosszat sok a félig kész épület, amelyben már laknak, bár az ablakok egy része még be van deszkázva.

Bidian elnökkel, llea agrármérnökkel és Andrei Marinescu állatorvossal a termelő- szövetkezet székházában (azonos a művelődési otthon két szobájával) beszélgetünk. Itt nem volt kastély, de még olyan nagyobb udvarház sem, amely székháznak megfelelő lenne. A hétszáz lelket számláló faluban a szövetkezeti tagság 246 fő, ehhez számítsunk hozzá 150 nyugdíjast. Fiatal alig dolgozik a földművelésben. A gyerekek száma családonként kettő, illetve alig kettő. Az iskolában nem nyílt ötödik osztály, a kisdiákok átjárnak a dombon Kajánba, a községközpontba; a negyedik osztályban is csak három gyermek tanul. A fiatal házasok jó része elhúzódott a közeli megyeszékhelyre, Kolozsvárra; kísért az egyke is.

Jó földek a báréiak; a határ nagyobb része szántó, 867 hektárból 628; tehát a szántóföldi növénytermesztés fő ágazat a gazdaságban. Búzát, cukorrépát, kukoricát termesztenek, meg dohányt.

— Dohányt? — kérdezem hitetlenül.

— Három évvel ezelőtt, amikor először került szóba a dohánytermesztés, így csodálkoztak a báréiak is — nevet csendes fölénnyel az agrármérnök. — Aztán beletanultunk. Immár nem mondanánk le róla semmiképpen, ez a legpénzesebb terményünk. Számítsa ki: egy hektár cukorrépa körülbelül tízezer lej jövedelmet hoz, a kukorica nyolc- kilenc ezret, a dohány pedig harminckettőt. Húsz hektárt ültettünk, többet nem bírunk megdolgozni.

Ez a mai Báré gazdasági állapota; sietve sorolják a gazdaság vezetői, temetésre készülnek, Aurel Marin a halott, hosszú ideig raktáros volt, éppen készült átvenni a darálómalmot; agyvérzés vitte el, nem volt hatvanesztendős. *

*

Egy olyan házba húzódnék a temetés idejére, amelynek gazdája otthon marad. Bucur nénihez menjek, Nastasiához, mondják, ő rég nem mozdul ki hazulról. Jobbat nem is ajánlhattak volna, mint egy ilyen múltat tudó öregasszonyt: egy régi történetet szeretnék felderíteni Szabédi tanítóskodása idejéből.

A történet egyetlen írott nyoma egy vers: Hosszú levél a címe, először 1940. november 24-én jelent meg a Keleti Újságban, együtt a Külön kerékkel. Ez utóbbi szerepel majdnem mindegyik Szabédi-válogatásban, a Hosszú levél a Korunkban jelent meg újra, 1972 májusában, és a Korunk Galéria egyik megnyitóján szavalta legutóbb (talán utolsó szavalata volt) Balogh Éva. Ekkor döbbent belém a vers. Őszöreg asszony tipeg be a tanítóhoz, írna levelet a fiának. A tanító negyed árkus papírt vesz elő, a néni kéri, nagyobb papírra írja, hosszú levél lesz, nagyon hosszú. És diktálja az öregasszony az egyetlen mondatot: Édes fiam, harminckét éve várom, hogy haza gyere. Újra megismétli, megint ezt a mondatot.,,— Hát még mit írjak? — írja oda még ezt: / vár anyád, Dán Szófika, amíg él. / Leírom, és a fejemet csóválom: / — Nem-igen nyúlt hosszúra a levél. / Csodálkozva tekint rám a vénasszony. / — Tanító úr, nem lehet igaza, / hát nem úgy írta, hogy harminckét éve / mind őt várom, a fiamat, haza?”

Báréi vers, ez bizonyos: 1940novemberében Szabédi már báréi tanító. De ki is volt ez a Dán Sofica, ha létezett egyáltalán? Hová ment el a fia, akit harminckét év óta vár haza?

63