Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...
lyet az apám azért adott el, hogy a gyermekeit Kolozsvárt neveltethesse. Amíg gyermek voltam, nem tudtam, de később világosan felismertem, hogy az én gyermekkoromat tulajdonképpen nem Kolozsvárt töltöttem, ahol—egyik barátom helyes megjegyzése szerint — máig is csak statisztikai adat vagyok, hanem egy légies, irracionális mezőségi faluban, ahol pedig 18 éves koromig nem is jártam, Szabédon.” Míg e sorokat másoltam, önarcképe nézett le rám áfáiról; egyetlen festménye, tükör előtt készítette aradi tisztviselősködése idején, csak a fej készült el, a nyak már nem, a háttér sem, befejezetlen a kép, mint ahogy annyi minden befejezetlen maradt életében. Makkai Piroska húzott meg utólag egy-két vonást a képen, hogy legalább az arc rajza teljes legyen. A báréi levelek közül az egyiket —1941. február 11-én keltezte — viszem magammal oda, ahonnan írta, elsüllyedt idők krónikás emlékeként; ,,Édes jó anyám, levelét nagyon szépen köszönöm. Annak, hogy mostanában nemigen írok, nem az az oka, amit Édes gondol, hogy tudniillik amióta ketten vagyunk, nem unom magam, hanem az, hogy reggeltől estig számláljuk a népet. Éppen ezért most nem is tudok hamarosan írni; hogy mégis írok, annak az a magyarázata, hogy nem hagyhatom szó nélkül a kitüntetést, hogy Édes saját kezű levéllel keresett fel. Egyébként azt gondolom, hogy ezután már gyakrabban mehetek haza, mert mint a főszolgabírótól magától hallottam, Kolozsvár és Vajdakamarás között közelebbről megindítják az autójáratot, s mihelyt ez megtörténik, azonnal 5 km-nyire kerülök az autóállomáshoz. Ami a sarat illeti, hiába írja Édes, hogy képzeli, mekkora lehet, mert el se tudja képzelni, hacsak nem az édes szabédi emlékek révén. Nyakig sárban járjuk a falut, reggeltől estig, s ha valamit kapunk érte (mert valamit kapunk), hát az rámegy a cipőre. Ha már az anyagiaknál tartunk, megkérem Édeséket, írják meg, hogy van-e szükségük pénzre, mert ha igen, akkor úgy osztom be a számításaimat. Ha nem, akkor az e havi fizetésemből részben fehérneműt vennék, részben meg edényeket. Arra gondoltunk a kartársammal, hogy fogadnánk egy házvezetőnőt, s annyi pénzből, amennyit így fizetünk a kosztért, úgy kijönnénk. Konyhánk ugyanis van. S legalább volna, aki egy gombot felvarrjon, egy inget kimosson stb., de persze ehhez ing is kellene. Különben azt hiszem, hogy most már csak kiadják a könyvemet, s valami majd abból is cseppen, ha nem is csurran. Ámbár az is igaz, hogy Kovách Ali az említettem levele óta teljesen elhallgatott, holott azóta kétszer is írtam neki. De hát óvatosan jelezte volt, hogy lusta levélíró, s ez némileg megnyugtat. Ha ez a pénz megjönne, talán a kerítést is meg lehetne újítani, s főleg a kaput kicserélni. Ámbár az igazat megvallva, sajnálatos költség volna, ha valamilyen szerencse folytán egy-két év alatt mégis hozzáfoghatnánk a ház megnagyobbításának. Viszont, a kapu sem maradhat úgy, ahogy most van. Most legszívesebben én is olyan cselhez folyamodnám, mint Édes (mindjárt az első oldalon kivágja, hogy most már — hagyom Húsnak a helyet), de hát nekem nincs kinek hagyjam a helyet. Azonban a dolog úgy áll, hogy igazán nincs időm. Még egyszer köszönöm az Édes Ányám levelét, s kezeit csókolom, s Hússal együtt csókolom, sőt Rózsival együtt, szeretettel, Laci.” Könyve, amelynek megjelenésétől anyagi helyzetében a javulást várta volt: a Veér Anna alszik. Családi házukat a Lázár utcában sem ennek honoráriumából, sem másból nem sikerült soha megnagyobbítaniuk. A kaput 1976 tavaszán cserélték ki. * * 62
