Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...

Pusztakamarás, Vajdakamarás, Korpád, Kaján, Szovát, Berkenyes, Búza, Keszü, figyeltem a szavak muzsikáját, úgy ejtette őket a költő, mint egy íratlan vers sorait. Pillantsak alá, mutatott a kicsi tófélére, történelem van beléje zárva. Hajdanán sokkal nagyobb volt és mélyebb, mérhetetlenül mély, a nép feneketlen tónak hívta. Feltöltődött azóta, behordta az idő, benőtték a növények, mélyében ott maradt egy tragikus csata emléke, katonák halott teste, akik a Mezőséget annyiszor végigpusztító, elnéptelenítő tatárokkal küzdöttek meg, valamelyik fejedelem zászlója alatt.

Figyelem a kocsi utasait, nem pillant ki senki a tóra; századok távolába úgy tekint az ember, mint ködbe a hegytetőről: csak sejt tereket, arányokat, életet. Lakóhelyük, Báré múltja is belevész a feledés ködébe, a legöregebbeket is hiába faggattam meg, a múlt század végénél nem jutottunk tovább vissza az időben. Egyetlen biztos évszámot jegyezhettem fel, 1857-et, ekkor épült a falu fölé magasodó dombon álló fatemplom, de ezt az adatot nem báréi születésű ember mondta, hanem a termelőszövetkezet agro- nómusa, Gheorghe llea, ő is régi okmányokból idézte. Még három és fél évtizeddel ezelőtti epizódokat is milyen nehéz előhívni a falu tudatában. Pedig ilyen emlék csábít most Báréba; Szabédi László itt tanítóskodott egy esztendeig, összegyűjtötte az itt annyira jellegzetes népi verseket; gyűjtésének egy részét azon frissiben lefordította magyarra, 1942-ben közölte az Erdélyi Helikonban és a Pásztortűzben, majd 1954- ben, az új romániai magyar irodalom egyik első termékeként kiadta kötetben, két nyelven, Zöld levél címmel. Viszem magammal a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent kötetet, László Gyula népi motívumokat idéző borítójával.

Egy példás írói magatartás színhelyére igyekszem a családi buszon.

*

Balogh Edgár így tartja észben Szabédi László báréi életének kezdeteit:

— 1940 őszén Szabédival együtt elhatároztuk, hogy felcsapunk falusi tanítónak. Ehhez le kellett tagadnunk tényleges iskolai végzettségünket, azt mondtuk, hogy négy gimnáziumunk van összesen. Falura megyünk, mert talán ott van a legnagyobb szükség reánk. Szabédi László úgy döntött, román lakosságú faluba kéri magát, hiszen tökéletesen bírja a román nyelvet, oda akar állni gyámolító szavával a román falusiak mellé. Én Katonaszentkirályra kerültem, Szabédi Báréba. Az én tanítóskodásom nem tartott sokáig, egyenesen a parlamentben interpelláltak népnevelői állásom ellen, s a kormányzat igyekezett „megtisztítani” a tanügyet egy ilyen magamfajta, gyanús személytől. Szabédi egy évig tanított Bárén, majd bekerült a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba. Ez év alatt állandóan leveleztünk. Tudom, hogy a falu népe megszerette, bizalmába fogadta, de persze, fogalma se volt arról, hogy a „domnu dascal” az egyik legtehetségesebb fiatal magyar költő, az úgynevezett harmadik erdélyi nemzedék tagja.

Fiatal költő? Nézem a családi házban báréi fényképét, 1941 tavaszán készült, aránylag csakugyan fiatal volt még, harmincöt esztendős, de ötvenet—hatvanat mutatott! Ez a fénykép is velem utazik most, eligazítónak az emlékek ködében.

Itt, a kolozsvári családi házban, a Lázár utcában báréi keltezésű leveleket is őriznek Szabédi László nővérei. Édesanyjához írta őket (még nőtlen volt akkor), bennük fanyar humorral szemléli önnön helyzetét, vállalt sorsát egy eldugott, kicsi faluban, akkoriban a világ végén. Maga a falusi élet egyébként szinte nosztalgikus vágya volt mindig, s mint egyik fogalmazványában elmondta (rádióelőadásnak szánta, de nem hangzott el soha), ez a családi ház mindig falusi sziget volt számára. ,,Úgy éltünk Kolozsvárt, mintha nem is Kolozsvárt éltünk volna, a kapun belül az apám fákat ültetett, az anyám virágokat és zöldségféléket, s ez a kis telek, ma már világosan látom, csak telekkönyvi- leg tartozott Kolozsvárhoz, lelkiekben szervesen folytatta azt a szabédi telket, ame61