Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emberségből példát...
hogy Adony előtt mindig féltem. Ha ugyanis nem volt meg a kiküldetés 8 vagy 12 órája, akkor könyörtelenül beálltunk a község egyik mellékutcájába és vártuk, hogy múljon az idő. Én fenn a platón, ők benn a kocsmában vagy valamelyik házi borkimérésben. Mert ne felejtsem elmondani: józanul ritkán értünk haza. Ha az adonyi megpróbáltatáson is túlestünk, akkor már csak egy stáció várt ránk. Az 57-es kilométerkőnél kanyart vett a hatos országút, és a kanyar mögött álltak az ellenőrök. Azt vizsgálták, hogy mi és ki van a kocsin. Mi ketten a pártiskolással soha sem voltunk a menetlevélen, tehát illegálisan utaztunk. Ezért, ha jött az ellenőrzés, a kocsi lassított, mi leugrottunk és elindultunk gyalog. Elmentünk az ellenőrök mellett, akik mindig mindent rendben találtak Szadi szaki kocsiján. A következő kanyarban újból felkapaszkodtunk az autóra. Ma sem tudom, hülyéket alkalmaztak-e ellenőrként, vagy valóban nem volt sem feltűnő, sem gyanús két városiasán öltözött gyalogos az út eme elhagyott szakaszán. Tény, hogy itt soha sem buktunk le, és innen már csak tizenkét kilométer volt hazáig. Az L/l/20/1/2-ben laktunk. Jobb sorsra érdemes, tisztes kispolgárok mindig megriadtak, ha megmondtam a lakáscímet. Nagyon gyorsan tudtam mondani: — Sztálinváros, L/l/20/1/2. — Falanszter — mondta rá egy osztálytársam intelligens papája. Egy másik osztálytársamnál megnéztem a lexikonban, hogy mit jelent ez a szó. Nekünk ugyanis sohasem volt lexikonunk. BEKE GYÖRGY EMBERSÉGBŐL PÉLDÁT... Egyféle családi busz ez: a felszállók köszöntik és név szerint szólítják egymást. Magánéletükről beszélgetnek. Értük állították be ezt a járatot, a majd harminc kilométeres úton csak báréiak szállnak fel reá. Kíváncsian megnéznek, én vagyok az egyetlen ismeretlen, aztán visszazökkennek a maguk életébe. Ingázó fiatal legények kártyáznak a kocsi végében, szomszédságomban idősebb asszonyok a mai árakat tárgyalják, nyilván zöldséget hoztak volt a kolozsvári nagypiacra. A kocsi elején városi ruhás nők, férfiak, lánykák, talpig feketében. Városra elkerült báréiak lehetnek vagy kolozsvári rokonok; temetésre utaznak. — Szegény Aurél, ki gondolta volna? Olyan hirtelen! — hangzik az erőtlen sirató. Lassan megtelik a kocsi, a csomagtartók is roskadoznak, áruházi csomag, kopott aktatáska, az ingázó elemózsiája volt benne éjszakára, aztán friss, kerek kenyerek, félbarna mindegyik, a fehér veknihez, az úgynevezett zsúrke- nyérhez még nem szoktak hozzá. Viseletűk is, a temetésre igyekvő városiakat kivéve, félig falusi, félig városi; jelzi, hogy a kocsi utasai nemcsak ennek a déli járatnak alkalmi vándorai, hanem egy nagy történelmi vonulás, életforma-váltás részesei. Történelem kíséri kocsinkat a tájban is. Apahida után jobbra fordulunk, a Régenbe menő országútra, ez a Mezőség kapuja. Az apahidai tetőn, az út kanyarulatában tó csillan meg alant. Esztendőkkel ezelőtt egyszer Kiss Jenőt kísértem volt el ezen az úton, ment haza a szülőfalujába, Mocsra, amely már egyenesen a Mezőség közepe. Mocs, 60
