Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 9. szám - Sinka István: Versek (Gyászmenet porladó faluk között, Honfoglalás, A szabadsághoz, Vigasztaló síró embernek, Bihari pacsirta siratja Hunyadi Lászlót, A színek gyásza)
A SZABADSÁGHOZ Ragyogj! most már megszülettél, lelkemnek fele, foglak ím, s ringatlak, hogy nagyra nőjél népemnek új búzaföldjein. Nőjél nagyra Nap gyermeke tükre az égnek, óceán. S mint a nap az óceánból néz magára, úgy tekints reám. Szabadság, ó népek álma dalolj! s dallamod én legyek. Hangod, mint az ősmorajlás zúgjon. Mint a tűzhányó hegyek. Hangodat, ha a zsarnokság hallja: hátrál és jajt dadog. A zsarnokság múlandó — de te örök vagy, mint a csillagok. ember, ki égi szándékú voltál egykor, s csillag nevetett rád és rózsa és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója, az álom, mi összetörött mindig s a káprázat tengerén elsüllyedt: zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll és megsemmisült szivárvány és nem teljesült remény. Oh, sírj csak magadnak, miként a sárga erdő ősszel, ha elszáll belőle a sok csicseri madár; mint kavicsain patak sír, ha vizei elapadnak, és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel együtt, ha körül az égig a romlás füstje száll. Sírhatsz már, mindegy, ó: embernek hazája a föld, a temető, mi tele van ismerőssel, s azok közé hull csak könnyednek violája. VIGASZTALÓ EMBERNEK Óh, sírj csak magadnak
