Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

vagy a közért-eladók udvariatlanságát. Mégsem mondom, hogy a tranzit raktár sűrűjében, tizenöt éves koromban határoztam volna el, hogy frigyre lépek Sztál invárossal. De, mintha mégis megéreztem volna, hogy itt valami végre az enyém lehet.

Emlékszem, hogy siettessem az idő múlását, nagyot sétáltam a Szent István-park környékén, a Duna-parton. Szomorú lettem. Ma is szomorúságot vált ki bennem mások eleganciája, könnyedsége. Bár az is lehet, hogy egyszerű irigység ez. Elgondoltam, mi lenne, ha mi itt laknánk! Ha nem lennék „vidékről feljött gyerek”.

Tíz óra elmúlt, mire végre elindultunk. Félig állva, félig ülve, egymást melengetve kapaszkodtunk a júliusi éjszakában. Természetesen a platón. Nem tudom, milyen sebességgel járt a teherautó, de már derengett Keleten, amikor Sztál invárosba ért. Igaz, közben volt néhány intermezzo. Például menet közben elveszett a slusszkulcs. Kirá- zódott a gyújtáskapcsolóból és a sofőrfülke tátongó résein át lehullott az útra. Megálltunk, nem leltük. A sofőr folyamatosan szitkozódott, majd amikor elült a mérge, szerelni kezdett. Kapart, összekötött, köpködött és kurblizott. Adony község határában lehetett mindez, mert apám az út bal oldalára mutatott:

— A fák mögött az ott már a Duna.

Pesten is láttam én a Dunát, de itt valahogy regényesebbnek hittem. Összerezzentem attól, hogy a fák mögött már a Duna van. Tizenöt éves és álmos voltam.

Később, a hihetetlenül gyorsan elmúlt két évtizedben számtalanszor megtettem az utat Dunaújváros és Budapest között. Legtöbbször saját autómmal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sűrűn eszembe jut az első utazás. Néha azonban rágondolok.

Az első teherautó után nagyon sokszor jöttem ládák között, teherszállítmányok tetején Sztál invárosba. Talán még ma is megvan az a tranzit szállításokra rendszeresített teherautó, ami naponta járt a Dunai Vasműből a fővárosba. Akkoriban csomagot, levelet, megrendelést, alkatrészt, üzenetet meg minden mást hozott, vitt a kocsi Szadeczki nevű kísérője. Pufajkát viselt és a vállán keresztülvetett nyersbőr járőrtáskát. Szombatonként hazahozott. Mondom, hazahozott, mert szüleim akkor már Sztálinvárosban laktak.

Nem szerettem ezt az embert. Harsánynak tartottam és ráadásul harsánysága is hamisnak tűnt. Csak a neve tetszett. Szadi szakinak kellett szólítani, mindenütt így hívták. Még most is fel rémlenek előttem a várakozások. A bizonytalanság. Néha órákat vártam rá a megadott utcasarkon, a Népszínház utcai iskola kapujában vagy a tranzit raktár előtt. Sokszor hiába. Ha végre megjött, úgy csinált, mintha nem is késett volna másfél órát. Intett, hogy ugorjak és már indultunk is. Persze legtöbbször még nem haza. Csináltunk egy fuvart tűzifával Zuglóba, levelet vittünk egy férfinak a Rózsadombra és megvártuk a választ, aztán előttem ismeretlen okból órákat várakoztunk Budafokon. Tele volt zavaros ügyletekkel. Igaz, én is ilyen ügylete voltam. Sokáig azt hittem, engem szívességből, barátságból fuvaroz. Csak később tudtam meg, hogy alkalmanként húszforintot kapott az apámtól. Nem is értem. Húszforint húsz fillérért a vonat is hazavitt volna. Mindegy. így volt.

Gyakran volt útitársam egy férfi. Úgy emlékszem, valami pártiskolára járt. Szadi szaki vele sem tett kivételt, ő is várakozott bőségesen. Mi ketten a platón, alig beszélgettünk. Csak azt követően váltottunk szót, hogy a férfi unalmában lefordította a Bazilika homlokzatának feliratát: Ego sum via veritas et vitae. Akkor éppen az Arany János utcában várakoztunk. Nem értettem, honnan tudhat egy kommunista latinul.

Ha a pesti fuvarokkal megvoltunk, akkor jöttek a közbenső állomások. Százhalombattára csőgarniturát vittünk. De felpakoltuk ám a bútort a vasúti indóház első emeletére. Ercsiben csencseltünk. Mármint a Szadi szaki. Fél zsák lisztet dobott föl a platóra és szólt, hogy adjam le a zsírt. Ha krumplit kapott, akkor szénnel, koksszal fizetett. Hogy kinek vittük, kivel üzleteltünk, azt nem tudom. Arra viszont jól emlékszem,

59