Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (4. rész: A halhatatlan Rákóczi)
Egy névtelen gyöngyösi ferences szerzetes így örökítette meg rendháza évkönyvében a fejedelem alakját: „Ugyan fejedelemnek termett szép ember volt, magas termetű, szép ábrázatú, gesztenye színű bodor hajú. Ha egy néhány ezer lovas egybe állott is, ki látszott közülük . . A folklór Rákóczija is magas, daliás ember, „pirosbarna,” ami a paraszti szépségideál szerint fontos tulajdonsága a jómegjelenésű férfinak. Bajusza gondosan pödrött, hosszú haja a vállára omlik. Ruházata rangjához, termetéhez méltó zsinóros, aranysújtásos. Kalapján darutolI leng. Mások szerint piros szűrben és fekete nadrágban járt, barna csizmáján arany sarkantyú csengett, a kalapját pedig nem darutoll, hanem árvalány- haj díszítette. Egészen bizonyos, hogy a szájhagyomány nem őrizte meg folytonosan, milyen volt Rákóczi külseje. Az a kép, amelyet a néprajzi gyűjtés örökített meg, valószínűleg több forrásból alakult ki. Nagy hatással lehettek rá a Mányoki-képek, amelyek a múlt század második felében olajnyomatban ezerszámra terjedtek, de belejátszottak az ugyancsak ebben a korban általánosan elterjedt díszmagyar öltözetek emlékei is. A Rákóczi- és a kuruchagyományokra különben is nagy hatással volt az 1867 utáni korszak, amikor az ellenzéki pártok saját politikai céljaikra sajátították ki a Rákóczi- kultuszt. A néprajzi gyűjtés nagyszámú olyan dalt és verset jegyzett le, amely ennek az álkuruc-romantikának a többé-kevésbé folklorizálódott terméke. Ugyanakkor több olyan dal is ránk maradt, amely minden hitelt érdemlően kuruckori ének népivé lett változata, például a jólismertTyukodi-nóta, vagy a Rákóczi kesergője. Végül hozzájárult a fejedelem külsejéről alkotott véleményhez az is, hogy a néphagyományban Rákóczi inkább mesei, csodálatos tulajdonságokkal fölruházott hős, mint valóságos történelmi figura. A korabeli rokonszenvező visszaemlékezések, majd a történetírás gyakran nevezte őt „szerencsétlen sorsú”-nak. A szerencsétlen sors a néphagyomány szomorú hangulatában és tragikusba hajló hangvételében is tükröződik. A folklórban a felesége, a húga, a menyasszonya vagy a szeretője árulta el az ellenségnek. Legtöbben azonban úgy tudják, hogy a lánya volt az árulója, aki beleszeretett egy ellenséges tisztbe. Az vette rá, hogy adja kezükre az apját. Az ellenség n^cn mindig német vagy labanc, gyakran török, egy-egy emlékező szerint cseh is. Őket vezette titkon éjszakai pihenőjét töltő apjára a megátalkodott lány. Sőt azt is megtette, hogy dús haját, amely hatalmas erejét őrizte, orvul levágta. Az elfogatás azonban a mondái változatok többsége szerint nem sikerült, mert a fejedelmet nem fogta a golyó, nem vágta a kard, és sikerült elmenekülnie. A fegyvertől sérthetetlenség ősi hiedelme szinte a világ minden népének körében ismert. A kuruc szabadságharc idején Bottyán János legendája volt, amint arról maga Rákóczi is ír Emlékirataiban. Másik nevezetes tábornoka is bekerült a néphagyományba. Károlyi Sándor, aki letette a fegyvert, árulóként ismert, mégpedig azért, hogy a hatalmas Rákóczi- birtokot vagy annak egy részét jutalmul nyerje. A szabadságharc legfőbb gazdasági bázisát képező fejedelmi vagyon mesés nagyságát is számontartja a szájhagyomány. Akár a törökök kincséről, erről is sok-sok monda maradt fenn. Vállalkozó szellemű emberek próbálkoztak is megszerzésével, de a bűvös erőket, amelyek az elrejtett drágaságokat őrzik, senkinek sem sikerült legyőznie. Másfelől azonban a történelmi emlékezet a sok drágasággal ellentétben szerényebb körülmények között élő embernek tudja Rákóczit. Ha ideje engedte, nem kellett az ellenség elől bújni vagy menekülni, szívesen töltötte békés perceit szőlőjében, pincéjében, kúriájában, malmában, ahogyan a kevés költséggel élő nemesemberek tették. Ha ismét rátörtek, alagutakon menekült egyik várából a másikba. Olykor nehéz helyzetbe került, és egyáltalán nem fejedelemhez méltó ötletekkel vágta ki magát. Például terebélyes fűzfa lehajló ágai 94
