Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi
— Sztálin Vasmű — mondta apám és az őr intett. Később jó néhányszor egyedül is bementem ezen a kapun. — Sztálin. . . — mondtam a vasműt megspórolva. A portás rám sem nézett. Avatatlan azt hihette volna, hogy itt Joszip Viszarionovics neve a jelszó. Voltaképpen igaz is volt. Az ötvenes évek elején Sztálinváros vagy a Sztálin Vasmű nevében pokoli dolgokat lehetett csinálni Magyarországon. Hogy csak néhány hétköznapi esetet említsek: egy anyagbeszerző bement a sportboltba és miközben belülről lehúzatta a redőnyt, közölte a boltvezetővel, hogy az üzlet árukészletét, cakk-frakk megvette a Sztálin Vasmű számára. Be lehetett záratni egy rózsadombi eszpresszócukrászdát, mert a berendezésre szükség volt Sztálinvárosban. Vissza lehetett tartani egy Nyíregyházára induló vonatot a Keleti pályaudvaron, mert Sztálinvárosban elhúzódott a bérfizetés és ezért onnan félórás késéssel indult el az a vonat, ami csatlakozott volna a nyíregyházihoz. A félkarú portás nem tudhatta, ha megállít, vajon nem háborodok-e fel: — Micsoda! Maga itt akadályozza a Sztálin Vasmű építését?! Nem csodálkozott volna, ha ezt mondom és nem vállalta e társadalomellenesnek tűnő cselekedet következményeit. Akkor volt ez, amikor a Sztál invárosból érkező iratokon hatalmas pecsétek díszelegtek: „Kiemelni”! „Meggyorsítani!” „Segítsd felépíteni a Sztálin Vasművet, intézd el azonnal!” Majd pont egy félkarú vasúti portás állt volna elém, amikor én öntudatosan feléje biccentettem: — Sztálin. A tranzit raktár, tárolási és szállítási feladatain túl a beavatottabb kisemberek találkozó helye volt. Innen mindig indult autó Sztál invárosba és mindig vitt valakit szívességből a ládák, gépek, üvegek, papírcsomagok között a platón. Nálunknál jobban a beruházási vállalat központi irodája körül, a Sztálin út (ma Népköztársaság útja) 113 előtti gyülekeztek. Onnan személyautók indultak a nap minden szakaszában. A Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) maga volt a hatalom. Vicceket gyártottak róla, ami önmagában is mutatja tekintélyét. Politikailag műveltebbek, a szovjet NÉP korszak után Sztálinvárosban NEB korszaknak nevezték az ötvenes évek első felét. A silányabb viccek terjesztői borzongással vegyes bátorsággal, per NEB-leráj emlegették a beruházási vállalat irodáit. A hajdani nagyhatalmú beruházók közül csak az egyetlen Borovszky Ambrus kötötte életét Sztál invároshoz. A többiek, a kisebb és nagyobb vezetők, szervezők, lelkesítők szépen lassan elkoptak. Pedig mindannyian aláírták — de hiszen próbálták volna ne aláírni! — a körlevelet, ami szerint: ,,. . . aki a NEB-nél foglalkozásnak és nem hivatásnak tekinti a Dunai Vasmű felépítését, annak nincs helye a vállalatnál. Kelt 1951. ..” Ha valaki nem hinné, hogy létezett ilyen körlevél, annak szívesen megmondom az Országos Levéltárban őrzött iratcsomag számát, ahol előkeresheti az eredetit. Aláírásokkal. Hanem a tranzit raktárral akkor kevés szerencsénk volt. Csak későn este indult kocsi. Tébláboltam a víkendház nagyságú ládák között, és mint később annyiszor, szívből irigyeltem azokat a férfiakat, akik határidő naplóval a kezükben intézkedtek, fontoskodtak, egyeztettek, kiabáltak, káromkodtak, és rajtam átnéztek, mint az üvegen. Iszonyúan szerettem volna, ha közöm van valamelyik ládához. Csak annyi legalább, hogy azt mondják, vigyem odébb. Most már tudom, hogy ezt az érzést elegánsan és politikusán, közösségi magatartásnak nevezik. Később ez a vágy, az érdekeltség vágya, mindig idő előtt haza hajtott hosszabb külföldi útjaimról is. Voltam bár Berlinben vagy Sydneyben, egyszer csak torkig lettem saját kívülállóságommal, azzal, hogy idegen vagyok, és indultam haza, ahol érdekeltként szidhatom a tömegközlekedést 58
