Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

én főmérnököm már délután megjelent és felszólított, hogy augusztus 4-én legyek a Keleti pályaudvaron, mert utazunk. Nekem a Kelenföld közelebb lett volna, de ő ragaszkodott a Keletihez. Azt hiszem attól félt, hogy megszököm.

— Sztálinváros nekem úgy tűnt akkor, mintha valakinek ma mondjuk: Nigériába vagy Jemenbe kellene utaznia, hogy megkezdje a praxisát. Útközben a főmérnök elmondta, hogy mindössze 40 emberünk van. Nagyon szegényes, provizórikus berendezésekkel kell kielégítenünk az építkezés ivóvíz igényét. Hiba és üzemzavar esetén azonnal az ávó foglalkozik az üggyel, mert minden mögött szabotázst vélnek. Szavaiból lassan kivettem, hogy távozási szándékát nem is egészségi állapota és kora motiválja. Egyszerűen el akar innen menekülni. A vonatról leszállva nem kellett messzire mennünk. Az A/1 épületben, a földszinten két lakásban volt a Vízművek irodája. Az első benyomások döbbenetesek voltak: vakolatlan házak, burkolatlan, festett falak, nyerstégla padló. Majdnem visszafordultam. Az irodával szemben teljes üzemben volt a Lepra nevű műintézet, ahová az állomásról érkező dolgozók zárt menetben tértek be. Az emeleten szállások voltak, a korlát nélküli erkélyekről sokan a lábukat lógatták a mélybe.

— Szokásos hétfői zűrzavar uralkodott az irodában. Sokan nem érkeztek meg, akiknek pedig szolgálatba kellett volna állniok, mások itt voltak, de használhatatlan állapotban. Baj volt a szivattyúk, áramszolgáltatásával is. Az igazgató sötétkék kezeslábast, micisapkát viselt és hamar véget vetett a bemutatkozási ceremóniának. Közölte, hogy bizonytalan időre távozik. Körbejárja a szivattyúkat. Mögéje ültem a motorkerékpáron.

— Amikor délután visszaértünk, a fárasztó városnézésből, az igazgató meghívott egy pohár italra, a reggel már megcsodált műintézetbe. Kérdésére, hogy mit iszom, kinyögtem a szót, amire otthoni ismerőseim jó előre kioktattak: rumot. ..”

Rumot inni divat volt. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy osztályismérv. A mesterségesen ízesített, gyorshatású, jól hangzó, vattakabát alá való ital népszerűsége mindent legyőzött a talponállókban. Mindenki rumot ivott. így illett. Legfeljebb a nők finnyáskodhattak, és ha hangsúlyozni akarták nőiességüket, kérhettek egy kevertet. De, mert a nőiesség lényegesen kevésbé volt divatban, mint a rum, így a lányok többsége szintén rumot ivott. Csak kevesebbet. Még Sztálinvárosban is, ahol pedig az átlagosnál többet ittak az emberek. A normális méreteket meghaladó italozás volt az építkezésen számontartott első társadalmi deviancia. A lépten-nyomon dülöngélő részegek illusztrálták, hogy nem lehet kézben tartani és főleg brosúrákból befolyásolni az idesereglett emberek erkölcsi magatartását, nem lehet egyik hétről a másikra új magatartási normákat, értékeket meghonosítani. A hős sztálinvárosi építők úgy ittak, mint a gödény. 1951 nyarán részleges szesztilalmat rendeltek el az építkezésen. Hétfőnként csak délután öt órától mérhettek alkohol tartalmú italokat a büfékben és talponállókban.

Engem soha sem sújtott ez a szesztilalom, nem éreztem korlátozó hatását. Nem sok rumot ittam meg Sztálinvárosban, de az apám fizette első pohár sör íze ideköt. Igaz, akkor már 1953 nyara volt. Éppen elvégeztem a nyolcadik osztályt és nyaraltam volna valahol. Apám szállásáról szabadságolta magát egy szobatársa, ez adott alkalmat arra, hogy néhány éjszakát tölthettem a másként üresen álló ágyon. Délután mentünk a Sztálin Vasmű budapesti tranzit raktárához.

A Nyugati pályaudvar hosszú raktársorán, valahol a piac magasságában hatalmas raktárt bérelt a Sztálin Vasmű. Az Élmunkás híd tövében volt az udvari bejárat. Félkarú vasutas üldögélt ott napszámban. Sütkérezett, álmodozott. Tulajdonképpen kérnie kellett volna valamilyen papírt, de nem tette. Túlontúl bölcs volt ahhoz, hogy rendet akarjon tartani.

57