Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - MŰHELY - Hasznára lenni a Duna-táj népeinek (Beszélgetés Balogh Edgárral szociográfiai kérdésekről - Az interjút készítette: Hatvani Dániel)

Korunkba. De az igazi nagy szociográfiai elindulás, a szociográfiának mint irodalmi műfajnak a kibontakozása egy évtizeddel később kedvezőbb magyarországi körülmények között jutott maradandóbb eredményekhez.

Még egy kiegészítő kérdés ehhez: Hogyan fogadta afalvak népe a diákcsoportok falukutató buzgalmát?

Arra törekedtünk, hogy jegyzeteinket magunk között, utólag írjuk le, és ne tegyünk föl papíros jelenlétében kérdéseket a falusi lakosság legkülönfélébb rétegeinek. Olyan belső előírásunk volt ez, mely által el akartuk érni a teljes őszinteséget. Megjelentünk tehát egy faluban, s betartva az előzetes terveinket — immáron egy tudatos szociográfiai módszert követvén — a falu nagyjából hármas tagozódásával számolva elmentünk mindig a kommunista párt, vagy az akkor még legálisan szervezkedő szegény rétegek képviselőihez, a közép-, a kisgazda rétegekhez, időnként és helyenként az iparosokhoz, s elmentünk természetesen a helyi értelmiséghez. Ideértve a birtokosokat, bérlőket, a dzsentriket, vagy akár a különféle felekezetek papjait. Különösnek legfeljebb az tűnhetett, hogy egy időben és egy faluban minden réteghez elmentünk. Helyenként ez ténylegesen is föltűnést keltett; előzőleg óva intettek, hogy elmenjünk a kommunisták közé, máskor a teljes falumagyarázatot az értelmiség akarta megadni, bizalmatlanságnak vette, hogy másoknál is érdeklődünk. De neheztelésre csak szórványos esetben került sor. A kisebbségi kérdés, maga a nemzetiségi elnyomatottság falun közelebb hozta az ellentétes pártoknak az elemeit is, jobban, mint azt valaki ma gondolná. Az is megtörtént, hogy a vándorló diák, aki nem volt híjával a marxista- leninista, kommunista tájékozódásnak, származásiig maga is a dzsentri réteghez tartozott. S az is megtörtént, hogy a pap maga vezetett el bennünket a falubeli kommunistákhoz, akik különben a vörös zászlót a május elsejei tüntetés előtt a pappal áldat- ták meg. Ezek ma már hihetetlen dolgoknak tűnnek, de a gazdasági válság idején, amikor a kisgazdák is lesüllyedtek a proletár-színvonalra s, a magyar értelmiség mérhetetlenül elszegényedett, bizalmatlan volt, elveszítette a jövő perspektíváit, egymásba mosódtak az elnyomorodó tömegek, s ez mind-mind magával hozta, hogy valami prófétaszerű jelenséget láttak bennünk, a csodavárás áhítatával vettek minket körül, föltételezvén rólunk, hogy itt valami nagydolog készülődik, ha a fiatal nemzedék ennyire komolyan érdeklődik a köznép bajai iránt. Tanulmányútjainkat hasonlóan nagyvonalú, bár más előjelű belemagyarázással kísérték a hatóságok is. Nyomunkban csendőrök jártak, egyre sűrűbben, végül az akkori polgári és fegyveres hatóságok akadályozták meg a vándormozgalom továbbfejlesztését. Különben a vándorcsoportok egymással is érintkeztek közben — postán vagy küldönccel. Emlékszem például azokra a jelentésekre, amikor a Tiszaháton jártam, hogy a Garam völgyéből jelenti Dobossy László, az egyik csoportvezető: egy kétségbeesett búcsújáró tömeghez csatlakoztak, amely valamilyen Mária-képhez zarándokol, hogy nyomorúságában attól kérjen segítséget. A csoportokat különben olymódon osztottuk szét, hogy minden évben újra és újra átfogtuk a Csallóközt, a Mátyusföldet, az Ipoly vidékét, a palóc vidéket, a Sajó völgyét, a Kassától délre eső keskeny magyar sávot, a Bodrogközt és az akkori Csehszlovákiához tartozó Tiszahátat. Ebben az áttekintésben is benne volt az a felelősség,hogy értelmiségünk a nem létező nemzetiségi közület előzetes elvi megkonstruálásával — legalábbis arra önismeretileg fölkészülve — majd ennek a közületileg felfogott és elismertetett nemzetiségnek legyen a szószólója, képviselője.

Ezúttal időben és földrajzilag is nagyobbat lépnénk, mint az előbb, azzal összefüggésben, hogy Balogh Edgár is lakhelyet, országot volt kénytelen felcserélni a 30-as évek

80