Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - MŰHELY - Hasznára lenni a Duna-táj népeinek (Beszélgetés Balogh Edgárral szociográfiai kérdésekről - Az interjút készítette: Hatvani Dániel)

Abból indultam ki az előbb, hogy az államhatalom változása folytán került légüres térbe a magyar fiatalság. Nem tudott már erőket vagy lökéseket kapni a magyar államiságból, és nem kötődött a csehszlovák államisághoz sem; mert nemzetiségi megkülönböztetésben volt része. Ezért nem az államiságban, hanem a népiségben kapaszkodott meg. Ennek közvetlenül atianoni békekötéssel mint jogi aktussal nem volt kapcsolata; társadalmi változásoknak volt a következménye, amely hatott a fiatalok életére; de mindenesetre ennek a fiatalságnak egy más környezetben kellett megkeresnie magát, és a maga új feladatait. Bizonyos mértékig függetlenné vált a hatalmiságtól. A magyarországi értelmiségnek sokkal nehezebb volt eljutnia önmagához, és mint nemzedéknek, a néphez. Ott az állami kötés, a hivatalos pedagógia, a felsőbb állami elvárások a gondolkodást és a cselekvést egyaránt beszabályozták. De nekünk,számkivetet- tekként és árvákként, a saját magunk talpára kellett állnunk. A nemzetiségi tudat kimunkálása a megmaradás elsőszámú parancsa volt a számunkra.

Hogyan történt ott és a nemzetiségi lét e korai időszakában a falujárás? Kik és miként társultak össze egy-egy kisebbfajta expedícióval is felérő falukutató útra? Mennyire volt reveláció az ily módon szerzett élmény?

Erre különösen szívesen válaszolok. Nyilvánvaló, hogy az első, tapogatózó próbakör- utaknak még nem volt szociográfiai hozadékuk. Hiszen először mi akartunk adni a falu gyerekeinek; mesével mentünk, szórakoztató, tanulságos műsorokkal: Toldival, műdalokkal. És később kezdtük csak észrevenni a regősdiák mozgalomnak nevezett akciónk során, hogy többet kapunk a falutól, mint amennyit mi tudunk adni. És még tovább: olyan kérdések feszülnek itt, amelyek a mese, az ifjúság és a szórakozás szféráját áttörik. Akkor aztán már egy magasabb fokon — ezt neveztem el a szociográfiai szakasznak — tökéletes előkészítés vezette be a vándorlásokat. Vagyis: nemcsak kérdőíveket, hanem csoportokat is állítottunk össze, amelyek lehetőleg sokfélék voltak. Mindegyikben volt például egy festőművész, vagy egy képzett szociológus, volt közöttünk orvos is. Ezek a csoportok a térképen is pontosan előkészített útvonalakon, egymástól megfelelő távolságra, más-más problémákra fölkészülve indultak el. Az egyik például a csallóközi földmunkás vidékeket, egy másik a palóc kisgazdák falvait, egy harmadik a felső-tiszaháti, az elmaradt, a kivándorlás tartalék-tömegeit nevelő nyomorvidéket kereste föl. Ez utóbbi volt az a bizonyos Szegényország. Kifejezetten szociográfiai módszer volt ez, amellyel a föltárt anyagot naplókba jegyeztük, a kérdőívekre adott válaszokat a válaszlistákba; így kerültek azután földolgozásra utólag. Ekkor még mindig nem tartottuk tudatos célnak, hogy szociográfiai irodalmat teremtsünk. Vagyis, nem az írásbeliségben, s annak hatékonysági fokában láttuk a mi felelős feladatainkat, hanem abban, hogy közvetlenül akartunk olyan szakkádereket kiképezni, akik mint orvosok, mérnökök, tanárok, tisztviselők népszolgálatba állnak. Éppen ezért nehezen tudok ma beszámolni e szociográfiai kutatómunkáknak az eredményeiről, mert hiszen azok felszívódtak a diákokat az életre előkészítő gyakorlati munkánkban.

Ezek a följegyzések, egykori füzetek, naplók föllelhetők-e valahol?

Egy részüket én tettem el, s azok elpusztultak a háborúban. Hátrahagytam Pozsonyban, biztosnak vélt helyen, melyről utólag kiderült, hogy mennyire nem volt az. Szerencsére sok értékes felismerés jutott nyomdafestékhez, s sajtóban szétszórva Jócsik Lajos, Morvay Gyula és mások írásaiban rögződtek és maradtak meg. írtunk a csehszlovákiai ifjúsági lapokba, de küldtünk írást még Kolozsvárra is, az akkor már megindult

79