Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - MŰHELY - Hasznára lenni a Duna-táj népeinek (Beszélgetés Balogh Edgárral szociográfiai kérdésekről - Az interjút készítette: Hatvani Dániel)
.. . Nem bemutatásnak, jelzésnek szántuk csak e néhány sort az alábbi beszélgetés előtt. Hozzátéve, hogy a személyes élmény felidézése ezúttal is hívebben segíti az arcéi megrajzolását, mint a teljesség illúziójától szabadulni nehezen tudó elemzés. Az interjú ugyanis nem Kolozsvárott, hanem Kecskeméten készült, rügyfakadásos kora tavaszi vasárnap délutánon, mikor is Balogh Edgár országjáró körútja során minket is útbaejtett, hetvenegy évesen is fiatal szemmel ámulván az először látott magyarországi magyar vidékek nem annyira érdekes, mint érdemes látnivalóin. De ami életünkben lényeges, az figyelmét el nem kerülhette, mindenhez volt szava, hozzáfűzendő gondolata, már második mondatában a kecskeméti szociografizálás legfrissebb újdonságai felől érdeklődött, s a beszélgetés hevében ugyanazzal a bizalmas, a gondolkodásba beavató mozdulattal ragadott karon a Kéttemplom közben, a Kodály- intézet előtt, mint néhány évvel korábban, a Fellegvárból a Szamos partjára vezető lépcsőkön lefelé jövet... * Az első kérdésem így hagzik: A szociográfia Balogh Edgár életművében nem elsősorban stúdium, nem is csak irodalmi módszer, hanem közvetlenül átélt, s így személyes életanyaggá vált népsors. Az egyéni predesztináción túl milyen irodalmi és társadalmi tényezők sodorták erre az útra a 20-as évek Csehszlovákiájában? Való igaz, hogy nálam a szociográfia egyáltalán nem irodalomként és nem is tudományos munkaként jelentkezett, már ifjúkoromban sem. Kevesebbről, de egyúttal többről is volt szó: diákmozgalomról, mely az első kisebbségi eszmélkedések idején kereste a megfogódzást a népben, mivel a magyar államisághoz való kötődést elveszítette, a csehszlovák államiságra pedig még nem tudott ráhangolódni. Ez az ifjúság elindult, hogy megkeresse a nemzetiségi és a kisebbségi önismeret forrásait. Olybá tűnt, hogy társadalmi űr keletkezett körülöttünk, és ebből egyetlen kivezető út mutatkozott; visz- szatérni a valósághoz, a megváltozott, az új típusú körülményekhez. Jómagam ezt különösen éreztem, azon oknál fogva, hogy városi fiú voltam, az összes őseim urbánus emberek voltak: polgárok, ötvösök, kalaposok, katonák. Számomra így kiváltképp sokat jelentett a falu megismerése; megmerítkezvén abban a közegben, amelynek néptartalékából, nyelvi, kulturális energiáiból próbáltuk magunknak a jövőt elővarázsolni. A diáktársaim tekintélyes része vidékről származott — voltak közöttük paraszt- származásúak,dzsentriivadékoks mindenféle más kategóriabeliek. Elindultunk tehát. Azt mondhatnám, hogy társadalmilag meghatározott igényként jelentkezett körünkben a társadalomrajz készítése, az ezzel kapcsolatosan Ígérkező lehetőségek kita- pogatása. Nem az volt a célunk, hogy új irodalmi műfajként értelmezett szociográfiát teremtsünk, de a szociográfiai módszerek szinte elemi szükségletként jelentkeztek számunkra, s csak később, amikor már az anyagunk rajzolómappákban, jegyzetfüzetekben és rögzített emlékezések formájában begyűlt és leültünk, hogy a látottakat, hallottakat hasznosítsuk körünkben, az ifjúsági sajtónkban, a diákszemináriumunkban, csak akkor derült ki, hogy a tapasztalatok rendszeresítésére és a munkánk intézményesítésére is szükség van. Lám, a spontaneitás elvezethet görbe utakra is, hogy visszatérjünk oda, ahonnan elindultunk. Egy második, s fejlettebb szakasz volt az az időszak, amikor már kimondottan szociográfiáról beszéltünk,és ezt a különben inkább angol—amerikai szociográfiai ismeretekből, miránk cseh közvetítéssel sugárzó módszertant próbáltuk alkalmazni a magunk szükségletére. 77
