Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - MŰHELY - Gál Sándor: Stósz 1977
A patak csobogását, a még lombtalan hársfasorok ágai között motozó szelet, s a szálfenyőket a meredek hegyoldalon. S hallani a kontinensek szívverését... Csak a válaszokat, feleleteket fogalmazó ember nincs már itt, nem nyit ablakot a váratlanul érkező vendég kopogására ... A gondolat önmagát teremti, de a következő pillanatban az értelem felülvizsgálja, s cáfolja a következővel. Valahogy így: ott van minden érkező kérdésre a válasz a könyveiben. Bárhol ütöd fel azokat — önmagaddal találkozol. Kérdései a kérdéseid; feleleteivel létedet igazolja. Tegnapod, mád, holnapod. Emberi hite, magatartása — példa számodra. De: van-e elegendő erőnk, hitünk, vállalni, követni az ő példáját? Fel tudunk-e emelkedni hozzá? Gyanítom, hogy messze még az az idő. Pedig ha a jövőnk felé fordítom tekintetemet, csak az ő útját látom járhatónak. Ez az út elvezethet önmagunk megőrzéséhez. Ellököm magamat a híd korláttól, s elindulok a hársfasor mentén fölfelé. Egy szembejövő asszonyt megszólítok, kérdem, merre van a Mária-hegy. Eligazít. Lassan kapaszkodom fölfelé és nemsokára már a Mária-hegyen levő kápolna előtt állok. Nem azért jöttem ide fel, hogy a kápolnát csodáljam. A kápolna előtti térre voltam kíváncsi. A térre, semmi másra. S nem ok nélkül. Kévésén múlott, hogy itt a kápolna előtt egykor nem lobbant fel a Fábry-könyvtárból rakott könyvmáglya. Adalbert Hudák, a hitlerista stószi evangélikus lelkész a szlovák evangélikusok lapjában 1939-ben arra biztatta a stósziakat, hogy — miként ezt Fábry maga írja — „pakolják szekerekre a könyvtáramat és a stószi Mária-hegyen, a katolikus kápolna előtt égessék el.” Itt, ahol most állok, itt kellett volna elégnie egy „fertőző gócnak.” Ez a könyvmáglya azonban nem lobbant fel, s ez a tér, itt a kápolna előtt tiszta maradt. De a máglya helye már ki volt jelölve. Mi lett volna a Stószból, ha a falu népe Hudák tiszteletes úrra hallgat?! Mi lett volna, ha valóban kocsikra rakják Fábry Zoltán könyvtárát? Nem rakták! Nem rakhatták! Ahogy Darvas Józsefet Tiszaladányban, Fábry Zoltánt Stószon védte „embererdő.” S akárcsak Tiszaladányban, Stószon is „pengén éltek” azok, akik Fábryt és könyvtárát nem adták ki a náciknak. „És 1944-ben — olvashatjuk a Stószi délelőttök-ben — még a kis számú helyi német nácisták is beharapott szájjal hallgattak, és nem adtak ki, amikor minden stószi férfilakosnak el kellett vonulnia egy SS-tribunál előtt. Csak egy szó kellett volna, és nem vagyok többé. De a szülőföld, mely 1919 novemberében gyógyítón ölelt magához, még elbitangoltságában, még hűtlenjeiben sem árult el engem!” Micsoda emberi, erkölcsi tekintély kellett ahhoz, hogy a helyi nácisták „beharapott szájjal” hallgassanak! Hogy önmaguk ellen védjenek meg egy embert — magyar írót, antifasisztát — akiről pedig köztudott, hogy a nácizmust, a fasizmust az embertelenség legnagyobbjának tartja, s minden erejével harcol ellene. A Mária-hegyen fel nem lobbant könyvmáglya és a „beharapott szájak” Fábry Zoltán vox humanajának a diadalát jelentették akkor és ott „fegyver és vitéz” felett. Stósz és a Mária-hegy nem merült el a gyalázatban. Tiszták maradtak. De amikor e tisztaság már felragyoghatott volna, egy időre a jogfosztottság árnyáka borította be. Azonban az őrhely — vádlottként — megszólalt. III. A STÓSZI TEMETŐ Különös eza stószi temető. Áfa,öntöttvas, márvány és műkőből készült síremlékekről mintha egy soknyelvű Európa nézne vissza rám. Cseh, szlovák, német, lengyel, magyar neveket olvasok. Ilyeneket: Dorothea Bistrika, Róza Bölöni, Matus Ján, Wagner Margit, Elisabeth Gedeon, Kovács Géza, Fischer Veronika, ifj. Kiss Károly, Emerich 74
