Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - MŰHELY - Gál Sándor: Stósz 1977
Győry Dezső: Emberi hang ,,Fábry Zoltánnak a jóbarátnak és harcos őrzőnek, az .elkötelezettség dicséretét’ is köszöntve 70 évesen baráti öleléssel Budán 1970. Dezső napján Győry Dezső” Földessy Gyula: Ady minden titkai „Kedves barátomnak Fábry Zoltánnak, a legmú'vészibb magyar esztétikusnak szeretettel Bpest 1955. aug. 16. Földessy Gyula” Veres Péter: Évek során „Fábry Zoltánnak barátsággal és szeretettel és azzal, hogy íme ezen a kicsi Kárpátföldön jó harminc esztendőnek kellett eltelnie, amíg személyesen is megismerhettük egymást. Veres Péter Kassa-Stósz 1965. okt. 26.” Simon István: Verőfény „Fábry Zoltánnak, akit nem csak nagyon tisztelek, hanem igazán szeretek is, ajánlom életem egyik darabját, lehet, hogy mára túlnyomó többséget, öleléssel Simon István 1968. karácsonyára” . Illés Endre: Gellérthegyi éjszakák „Fábry Zoltánnak, egy félelmetes kor történetírójának, szeretettel Illés Endre 1965. május” II. A BÓDVA-HÍDTÓL A MÁRIA-HEGYIG ÉS VISSZA Ha Stószra megyek, legelőször mindig a Fábry-ház közelében állok meg. Nekidűlök a Bódva-híd korlátjának, s nézem a nagy kaput, az ablakokat, s — most már — a Fábry-ház homlokzatát díszítő emléktáblát. Mögöttem — a Bódva jobb partján — áll Schreiberék háza, s a patak kétoldalán sorakozik — itt még egy lendülettel átugorható a Bódva — a híres két hársfasor, amelyet kilencven évvel ezelőtt Fábry Zoltán nagyapja ültetett. Vagy ahogy Fábry maga mondja: „A stószi Unter den Linden nagyapám eszméje és műve ...” Most, március idusán, amikor a híd korlátjának dőlve a házat, s a még lombtalan hársfasort nézem, azon tűnődöm magamban, hogy hogyan talált el ide e soknyelvű Európa minden gondja, gondolata, emberért megszólaló szava, lélegzete, sóhaja?! Ide a — ma már — istenhátamögöttinek tűnő helységbe, Stószra, amely egykor a hét alsó-szepességi bányavárosok egyike volt, s amelynek városi rangját II. Rákóczi Ferenc is megerősítette. S nem ok nélkül. Mecenzéf és Stósz szuronyokat, kardokat adott a kurucoknak. A mondás szerint: „Mecenzéf kovácsolt, Stósz köszörült.” Továbbá azon tűnődöm, hogy az idáig eljutó hangok nem némultak el a fenyvesek puha csendjében, hanem meghallóra találtak, s a soknyelvű beszédre innen — kissebbségi, tehát szükség-helyzetből — magyarul fogalmazódott a méltó felelet. Bíztató, megértő, erőt adó; vagy ha kellett: kemény és elmarasztaló. És — mindig figyelmeztető. Nagy volt itt a csend mindig. Nagy most is. Távolról, közelről mindent hallani. 73
