Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

sége itt mindössze átvészelni akarta a legnehezebb időket. Sem a beruházók, sem a tervező mérnökök, sem az indulásnál bábáskodó tekintélyes és rangos humán értelmiségiek, soha nem költöztek Sztál invárosba. Csak lejártak, amig jobb nem akadt. Maga a város főépítésze, a haláláig itt dolgozó Weiner Tibor is ingázott Dunaújváros és a budai Garas-utca között. Sorra elmentek kisebb kapacitású szervezők, politikusok, mérnökök, orvosok, művészek is, akik számára a sztálinvárosi dimenziók idegenek maradtak, akik korábbi életük tapasztalatait összegezve gyarmati szolgálatnak tekintették az ittenit. Kész és ha zavartalan egzisztenciáját, önszántából talán senki sem cserélte fel az épülő város kínálta lehetőségekért. A már akkor tekintélyes szakemberek többsége vagy parancsra vagy más kényszertől hajtva költözött ide. Kellemetlen volna, ezért le sem írom, hogy a ma már nyugdíjhoz közeledő dunaújvárosi értelmiségiek egy-egy reprezentánsát annak idején mi taszította-lökte Ózdról, Diósgyőrből, Miskolcról, Budapestről, Pécsről Sztál invárosba.

,,— Hogy miért jöttem ide én? Tudnod kell, hogy 1951-ben a csengeri járás tisztiorvosa voltam. Január közepén értekezleten voltunk Nyíregyházán. Értekezlet után a főorvos behívatott az irodájába. Ott találkoztam az egészségügyi minisztérium kiküldöttjével, Ostoros elvtárssal. Megkérdezte tőlem, nem lenne e kedvem elmenni Duna- pentelére tisztiorvosnak. Kérlek szépen én kereken megmondtam, hogy nem.

— Körülbelül egy hónap múlva újabb tisztiorvosi értekezleten találkoztam a megyei egészségügyi osztály személyzeti főelőadójával. Utasított, hogy két példányú önéletrajzzal, két napon belül jelentkezzem a minisztériumban. Ezt már nem lehetett megtagadni, mert utasítás volt.

— A minisztériumban is próbáltam kibújni a megbízatás alól. Nem sikerült. Mennem kellett az épülő Dunapentelére. A feleségem sem örült a megbízatásnak, de kérlek szépen akkoriban nem nagyon lehetett legénykedni.

— Április 29-én érkeztünk a feleségemmel együtt Dunapentelére. Az állomásról elgyalogoltunk a községházára. Május elsején, hajóval jöttem vissza. A Sikló-úton, a telep bejáratánál igazoltattak, mint nadrágos embert. Kellemes, tavaszi nap volt. Felkerestem a hármas kockát, ahol az egészségügyi központ volt. Még aznap délután beszállították az első ételmérgezés betegeit. A súlyosabb mérgezés 11-én volt. Szállást az egyes bivaly, egyes feljárójának első emeletén kaptam.

— A feladatomat tudtam. Biztosítani kelletta város és az építkezés közegészségügyét. Meg kellett akadályozni a fertőző betegségeket, járványokat, ételmérgezéseket. Ez úgy történt, hogy a Szórád Márton úton állt egy barakk, stabil gőzfertőtlenítővel felszerelve. Innen indultak ki a tisztaságfelelősök. Hathetes kiképzés után állítottuk őket munkába. Páronként járták a szállásokat és ellenőrizték a tisztaságot, elvégezték a fé- regtelenítést. Én magam is ellenőriztem, jártam a szállásokat, konyhákat, tetvességi vizsgálatokat végeztem reggel nyolctól este kilencig. . .”

Orvosbarátom történetét kiegészítem egy akkor fiatal, pályakezdő mérnök esetével.

,,— Törzsökös budai vagyok. A diplomakészítés idején, 1952 júniusában egy ismeretlen, de tekintélyes férfi csöngetett be hozzánk. Személyesen engem keresett, és feltette azt a kérdést, ami már akkor meghatározta életemet: „Mondja, fiatal kollégám, akar maga negyedéven belül a Sztálinvárosi Vízművek főmérnöke lenni?” Mit lehet erre mondani, amikor az egyetem már Sztálinvárost jelölte ki kötelező kétéves szakmai gyakorlatom színhelyéül? Hüledezésemre elmondta, hogy jelenleg ő tölti be ezt az állást, de kora és egészségi állapota miatt vissza akar jönni a fővárosba. Viszont csak úgy engedik el, ha hoz maga helyett egy fiatal, a helyi kényelmetlenségeket jobban tűrő mérnököt.

— Július 26-án, egy kánikulai napon szereztem meg a vízépítőmérnöki dilopmát. Az

56