Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: Kirostált kavics (szociográfikus kísérlet)
El kell mondanom, hogy nagyon szerettem a vállalatot. Hát elhiheti, mikor a vállalat kétszer lett Kiváló Vállalat. Én háromszor kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt. Nagyon szerettem, nagyon sokat fejlődött. Aztán hatvanhatban a tanács úgy döntött, hogy elviszi az úttisztítókat. Költségvetésbe vitte az útépítést, úgyhogy hatvanhatban már megint lecsökkent a vállalat létszáma; én hatvanhárom április négyig voltam a körzetgazdálkodási vállalatnál. Hivatalosan május egyig, de gyakorlatilag már április ötödikén az építők igazgatója lettem. Ez is nagyon érdekes volt. Nem akartam én az istennek se oda menni, akár hiszi, akár nem! Nekem a prémium olyan biztos volt, akár a fizetésem. Mindig pontosan megkaptuk, mert sikerült a tervet teljesíteni. Száz forinttal adtak csak többet. Nem akartam én elvállalni, de másfél hónapig gyűrt a Nagy elvtárs. Végül, amikor már nem sikerült a gyüszködés, berendelt az Endre elvtárs meg a Nagy elvtárs; na, Péter oda kell menned! Én mindig úgy haladtam, hogy a párt küldött. Az építőknél az első évben éppenhogy csak teljesítettük a tervünket. A második évben azután nagy baj történt ott is. Énvelem mindig zűr van. Ezt viszont én már tudnám dokumentálni is . . . Hatvanöt januárjában behívatnak a pártbizottságra, azzal — szó szerint mondom — Péter, akarod-e, hogy legyen fölsőfokú iskola? Haha, — mondom — elvtársak, ez nem én rajtam múlik. Mi közöm nekem ehhez? De nekem van közöm hozzá! No, hát ha rajtam múlik, rajtam nem fog múlni! Azt mondták, hogy a laktanya helyén fog épülni. Nagyon helyes — mondom —, nagyon örülök neki. Erre ez lesz az első főiskola. Nagyon örülök neki. Dehát, ezt neked kellene megcsinálni, nektek kellene megcsinálni, a vállalatnak. Hát ez nehezen megy! Sok alternatívája van, hogy ezt meg tudjuk oldani. Nincs mellébeszélés! Fogunk kapni azt hiszem hárommillió forintot a Kohó- és Gépipari Minisztériumból, meg kell csinálni! De úgy, hogy ebben az évben szeptemberben már meg is nyílik. Elvtársak, ez így nem mehet, ez így nem jó, nem lehet. Sok oka van. A beruházási kódex köt bennünket. Műanyagok vannak, amiket hat-tíz hónappal előtte kell megrendelni. Az anyagtervünkbe nem állítottuk be és a terv sincs itt. Ne törődjek vele! Itt van a Somi mérnök, leskiccelte ott az íróasztalon, no, eszerint kellene csinálni. Ez nem megy! Nem megy! Nincs mese. Végre kell hajtani! Visszamentem a vállalathoz. A vállalat vezetőségét és a pártszervezetet mindjárt összehívtam. Egyáltalán nem tapsoltak. Próbáltam magyarázni; elvtársak, erről van szó, meg kell csinálni! Hozzá kell fogni! Megpróbáltam a lelkűkre beszélni, de nem sikerült, nem tapsoltak érte. Hozzáfogtunk. Március végére csináltunk kétszázötvenezer forint értékű bontási munkát. Hozzá kell tenni, hogy szerződés nem volt kötve. Én ezt ott elmondottam, hogy engem ezért le fognak csukni, tudniillik a beruházási kódex előírja, hogy terv, költségvetés aláírása, bankhitel megnyitása, visszaigazolása, satöbbi — ez mind semmi se történt meg. A szerződést megkötni csak ezután szabad. Ezért a kódex szerint engem el lehetett volna ítélni, hogy még most is ülnék! Márciusban az első negyedévi termelési értékre vonatkozó hitelt kértem, ami kétszáz-kétszázötvenezer forint volt. Ez pénz volt nekünk, hiszen az év januárjában jönnek be az anyagok és ki kell fizetni. Pénz kellett! Nem kaptam! Leállítottam a munkát, saját szakállamra. Nem akarom ecsetelni az elvtársaknak, hogy megkaptam én ezért a beosztásomat... — Mi volt az a „beosztás”? — Nem úgy, hogy megpofoztak, ez még nem sikerült éppen, de politikusán a lelkemre beszéltek, hogy baj lesz ebből, ha én nem csinálom, vagy ha abbahagyom. Vissza is küldtük az embereket. Csináltuk. Hozzá kell tennem, hatvanhatban meg is nyílt, elkészült az iskola. A Horgos elvtárs vette át. Kaptam háromezer forint pénzjutalmat is; persze nemcsak én, hanem a dolgozók is. A vállalatnál a másik legnagyobb zűröm, hatvanötben az úgynevezett túlfolyósítási hitellel volt. Röviden;egy bizonyos nagyságú hitel felhalmozódottá megyéknél és a kormány úgy intézkedett,hogy ezt ez évi kivitelezéssel, tehát beruházással el kell költeni, meg kell csinálni az épületeket. Ez augusztus vége felé volt. Én kaptam, illetve rámtuszkoltak tizenötmillió forintot, terven felül. Ehhez természetesen anyag, létszám, bér stb. — ezek a legfontosabbak egyébként — meg szakmunkások, munkások kellettek volna. Na, mindegy, ezt meg kell csinálni! Csinálok gyorsan egy tervezetet, hogy mire fogom én ezt a tizenötmillió forintot felhasználni, de amire megcsináltam, húszmillió lett belőle, ennyire emelték fel. Itt volt a bukfencem, mert az istennek sem akartam megcsinálni. Kérem, nem is akartam, nem is bíztam benne, hogy meg tudjuk csinálni. Hát nem is sikerült! írásba adtam, hogy ezt nem tudom elvállalni! Behívattak és mondták, hogy mégis meg kell csinálni. Akkor elmentem a Beruházási Bank igazgatójához, Velem volt dr. Drávái Lajos bácsi. Az volt egyébként a megyei tanács részéről amolyan kormánybiztos. A Megyei Tanács Építési és Közlekedési Osztálytól volt kihelyezve ezeknek a nagy munkáknak a besegítésére. Vele együtt elmentünk a Kertészhez, a Beruházási Bank igazgatójához és a következőket mondotta — életemben nem felejtem el. Péter ezt nem létezik megcsinálni! Nem tudjuk hozni a százötvenmilliós termelési értéket, és még ez a húszmillió forint? Szó szerint a következőket mondotta; Péter, ha megcsinálod, akkor nem úszód meg egy fegyelmi nélkül, ha nem csinálod meg, az életben munkásszállás, iroda, öltöző zuhanyzó, út, — és az építésvezetőségeket, amiket létrehoztunk, nem lesz, és nem tudom végrehajtani azt a nagy téeszprogramot, ami kilátásba volt helyezve, különben soha az életben erre nem lesz lehetőség. Viszont, ha megcsinálod, akkor meg nem úszód meg szárazon. Azt tedd, amit a lelkiismereted diktál! Nem biztos, hogy ott lesznek melletted. Hozzáfogtam. Természetes, hogy nem tudtuk befejezni, de elkészült a hatalmas öltöző, zuhanyzó, mosdó, étkez69
