Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: Kirostált kavics (szociográfikus kísérlet)
a Rák út hatba. Már ott az ügyeletes rendőr tudta, hogy mennem kell. Felmegyek a második emelet hatos számú szobába. Tessék, hát foglaljon helyet Fekecs elvtárs. Hű, meg voltam döbbenve, hát ennyire ismernek engem! Úristen, hát mi lehet ez! Na, lényeg az, hogy tíz perc múlva — egyébként az az elvtárs egy államvédelmi hadnagy volt — jön be egy bőrnadrágos, bőrcsizmás férfi. Kerüljön be! Bemegyek. Három ember ült ott bent. Hát, alázatos is vótam, meg ideges is vótam, Úristen, mit akarnak ezek? Hát én ott aztán egy jó néhány percig álltam. Hát üljek le! Leülök. Néznek, stírölnek. Megszólal egyszer az egyik — a feszültség a magasságos égig vöt bennem. — Mondja el az önéletrajzát! Úgy távirati stílusban gyorsan elmondtam. Jó, köszönöm, tudjuk. Magamban meg is jegyeztem, hogy mi a fenének kérdezik, ha tudják. Na, jó. Akkor aztán azt kérdezik, mennyi itt a fizetésem? Ezer- négyötven volt a fizetésem. Jó fizetés vöt még abban az időben. Na, lényeg az hozzá, hogy azt mondják, hát az elvtárs itt fog dógozni. Mondom: haha, szó sem lehet róla! Most végeztem el az egyetemet, én a gyakorlati életben szeretnék dolgozni. Tele vagyok ambícióval, sok mindent tanultunk az egyetemen, azt szeretném valóra váltani, aprópénzre váltani. Mondom, most legalább annyit kell tanulni, mint az egyetemen, mert itt a vállalatnál egyes szakmai dolgokat egész másképpen mondanak, héberül beszélnek. Nem úgy, ahogy mi tanultuk. Ezt kell megszokni, ezt a nyelvezetet, és én ott szeretnék dolgozni a gyakorlati életben. Itt is a gyakorlati életben fog dolgozni, és az elvtárs vegye tudomásul, hogy a megyei pártbizottság — határozottan szó szerint mondom — a megyei pártbizottság végrehajtó bizottsága úgy döntött, hogy az elvtársnak itt kell dolgoznia. Na, hát akkor mégis mit kell csinálni? Hasonlót, mint a trösztnél. Hát jó. Fizetését ezernyolcszáz forintban állapítjuk meg, ezen felül kap hatezer ruhapénzt. Megkaptam a megfelelő öltözet ruhákat. Na jó. Azt kértem tőlük, hogy hadd beszéljem meg legalább a feleségemmel, az ő dolga is. Nem kell ezt megbeszélni senkivel sem. Ez így van, végre kell hajtani minden párttagnak a felsőbb pártszervezet utasítását. Hát jó mondom, ha nincs kibúvás, akkor ez van. Kérdezik, hogy mennyi idő alatt adom át a munkakörömet. Mondom: két nap. Nem, — mondják — egy órahossza. Mondom, még oda sem érek. Egy óra múlva itt van! Ja, még azt elfelejtettem mondani. Megkérdezték tőlem, hogy milyen rendfokozatot akarok magamnak. Nekem nem kell rendfokozat, mert hiszen önök azt mondták, hogy hasonló munkakört fogok kapni, mint a trösztnél. Egyébként az egyetemről az évfolyamtársaim, a negyedévesek, mentek belügyhöz. Főhadnagyok lettek, hadnagyok lettek. Sőt, úgy tudom, már államvizsgák előtt, szigorlatok előtt elmentek. Általában gazdasági vonalon, közgazdászi vonalon helyezkedtek el, revizoroknak, meg mit tudom én minek. Na, hirtelen felötlött bennem, hogy biztosan itt is kell valami szakemberféle, így nekem nem kell rendfokozat. De azt mondták, kérem, itt még aki lent áll az őr, annak is van rendfokozata. Hát, akkor azt adják meg, amit a honvédségnél szereztem — mondom —, alhadnagyi rendfokozatom volt, hát adják meg. Azt mondják, azt nem adhatják, mert a főosztályvezető elvtársnak — akkor főosztály- vezetőnek hívták a legnagyobb főnököt — nincs joga engem a tiszti állományba felvenni, csak a tiszt- helyettesi állományba, ehhez csak a belügyminiszter elvtársnak van joga. Hát akkor — mondom — adjanak, amit akarnak. Főtörzsőrmesteri, a legmagasabb tiszthelyettesi rendfokozatot kaptam. Na, úgy is történt tényleg, hogy egy óra alatt elintézem a dolgomat. Visszamentem a vállalathoz, bementem az igazgatóhoz, mondtam neki, hogy igazgató elvtárs, hát ez van. Húj, mérges volt az öreg. Föl akarta kapni a telefont, hogy mégiscsak . . . Most nyugdíjban van már. Pontosan tudom, hogy a Talajerőgazdálkodási Vállalatnál volt ő, de most már diszpécser. Nos, neki mondtam, hogy igazgató elvtárs, kár, mert az esküt is letettem. Sajnállak — aszonygya —, mert akkoriban voltak ilyen politikai gazdaságtan szemináriumok, ő vezette és én elég frissen hozzászóltam. Hogy úgy mondjam, közösen vittük. Az a lényeg, ott maradtam a Rák utcában. Elvégeztem egy hathónapos iskolát. Nagyon gyorsan — mondjam úgy — csöveltem fölfelé. Nem soká előléptettek alhadnagynak, hadnagynak, de a beosztásban is elég gyorsan haladtam. Ezerkilencszázötvenhatig ott voltam. Ötvenhat június tizenhetedikén szereltem le saját kérésemre. — Mi volt az ok? — Ha jól emlékszem még most is megvan a kérvény, de nem vagyok benne biztos. Kértem, hogy szeretnék visszakerülni a gazdasági életbe. Megmondom azt is — bár nem tudtam, nem láttam én azt annyira előre, de van az embernek hetedik érzékszerve — éreztem, hogy itt zűr lesz, akár hiszi, akár nem, mert ezt nehezen hiszik. Egyéb dolgokból láttam. — Miből? — Egyéb dolgokból, na! Különböző — hogy stílusosan kifejezzem, ezzel nem mondok nagyot — (hallgatás) információkból. Információkból. Hmm. Na, ideáig megmondtam! — Jó. — Nos, ebbül is láttam. Meg az volt bennem, hogy őszinte legyek, szerettem volna visszakerülni a gazdasági életbe. Nem akartak elengedni — hozzáteszem. Agitáltak, meg mit tudom én mi. Elég nehezen ment, és akkor én megmondtam, hogy becsületesen, kommunista módon szeretnék leszerelni. Ne csináljak valami hülyeséget, mondták, mert akkor nagyon gyorsan le tudnak szerelni. Elmondtam, hogy előveszem a kispisztolyt a cukrászdában. Megveszem előtte a villanykörtét, az tizehat forint, megveszem a lőszert kettő forint húsz fillérért és belelövök a kiscsillárba, akkor egyből leszerelnek, ennek nincs semmi értelme, mert én becsületes módon akarok leszerelni. De hát így, de hát úgy, sok titoknak vagyok birtokában. Én azt amíg élek, belőlem ki nem szedik. Én azt megtartom, mert az 67
