Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: Kirostált kavics (szociográfikus kísérlet)
kerültem negyvenkilenc őszén a Marx Károly Közgazdasági Tudományegyetemre még akkor a Szerb utcában volt az első évfolyamunk.Hát azt végeztem el ötvenháromban. Biztos meg fogja kérdezni, hogy hogy! Hát jó közepesen. Rendkívül nehéz helyzetben voltam ott. Tudniillik, én nem érettségiztem, csak négy polgárit végeztem, és akik érettségiztek, azok nagyon nagy fórban voltak velem szemben. Ez az egyik dolog. A másik meg, hogy mégiscsak falusi gyerek voltam. Nem tudtam úgy alkalmazkodni, illeszkedni. Nem volt olyan jó szókincsem, meg, meg hát nagyon nagy fórban voltak előttem, akik érettségiztek. Nagyon sokat kellett tanulni. A hátrányt behozni, meg még tanulni. Nagyon sokat tanultam. Közben jó ösztöndíjat kaptam. Azt hiszem, kb. négyszáz-négyszázhúsz forintot. Kilencven forintot fizettünk a diákszállóért, ebbe benne volt a menza is. Úgy, hogy ... Az egyetemi évek alatt két zűröm volt. Volt akkor is zűröm. Én általában ilyen zűrös ember vagyok. Egyik zűröm az volt, másodéves koromban, — hát abban az időben szemináriumokra osztották az évfolyamokat, iparszakos voltam. És tudja, akkoriban, nagyon volt az a Rákosi szitu, rendszer. Hát egyszer ezért majdnem megégettem a kezemet, meg a számat is!TudniiIlik, ha egyszer meghallottuk azt, hogy Rákosi elvtársikkor innen tapsolni, ha másodszor, már a fej fölött, és így tovább, és így tovább. Nos, meg hát drága szeretett édesapánk. Én megmondom egészen őszintén, becsültem, mert tanultuk is. De valahogy úgy vótam, hogy az én apám egy féltüdejű, kubikos napszámos ember vót, aki nagyon sokat dógozott értünk. Ja! Azt elfelejtettem mondani, hogy ketten vagyunk testvérek. Látástú- vakulásig dógozott. Azt is tudom, hogy kubik munkán — mert vótam vele — mit kellett dógozni! Hogyha én hazamentem karácsonykor vagy húsvétkor, vagy év végén, hát akkor én nem borultam a nyakába, hogy drága szeretett édesapám megjöttem! Hanem»jó estét édösapám!« És ezt egyszer egy szemináriumon ehhöz hasonló módon elmondtam, hogy jó, adjuk mög a tiszteletöt — akkor ha jól emlékszem olyan téma volt, hogy a nagyok, a nemzeti nagyjaink, milyen helyet kell, hogy elfoglaljanak a történelemben, az elvben, a politikai életben —, de valahogy úgy voltam vele, én az apámnak se mondom, hogy drága szeretett édesapám! A tiszteletöt megadom neki, mint apának, mint szülőnek, de hát szóval . . . na! Ezt megpróbáltam kifejteni. Hát, többé-kevésbé nem sikerült, és nem sok híja volt, hogy el nem távolítottak. Azt tudom, hogy hazaírtak a martonosi pártbizottságra, hogy én mit tudom én milyen beállítottságú vagyok. Meg mit is mondtak! Meg KALOT-tag vótam. Ilyesmi után érdeklődtek. Én azt sem tudtam, mi az a KÁLÓT. Az egyetemen tudtam meg, hogy mi, amikor tanultunk róla. De én nem is ismertem, nem is tudtam, hogy mi az! Na, lényeg az hozzá, hogy azért mégis megmaradtam. A pártbizottság visszaírt, hogy szó sincs erről. Én munkás-paraszt gyerek vagyok és mifelénk az szokás volt, hogy ami a szívünkön, az a szánkon is. Nem kellett túl soká gondolkodni, inkább amit éreztünk, azt mondtuk. Nahát ,ez volt az egyik zűröm. A másik zűröm meg ötvenháromban, az államvizsga előtt volt már. Nem tudom, mennyire emlékszik rá, mi még annak idején a Marx-Lenin-Sztálin földjáradék-, abszolút földjáradék, relatív földjáradék elméletét tanultuk. Abban az időben, ötvenhárom februárjában, mit tudom én már pontosan mikor, Nagy Imre lépett fel a porondra. Egész más hogyhívjákot, tézist állított fel. A fene tudta hirtelen megjegyezni, hogy most ennek van igaza, vagy annak van igaza. Úgyhogy egyik szigorlatomon nem valami stílusosan feleltem erre. Ki is rúgtak, úvére kellett mennem. De azért csak sikerült. Na, hát ezek voltak az egyetemi zűrjeim. Mielőtt elvégeztem az egyetemet, volt egy vizsgabizottság, helyesebben egy elosztó bizottság. Mindenáron az Építésügyi Minisztériumba akartak engem helyezni. Én meg vidékre szerettem volna menni. Különösen felénk, hiszen ott a megyénk székhelye. Hát ott se kaptam helyet. Almásfüzitőre a Timföldgyárba akartak vinni tervosztályvezető-helyettesnek. Az meg nagyon messze vót. Egyébként el kell mondanom, akkor nősültem. A feleségem is egyetemista vót. Úgyhogy oda sem mentem. így kerültem ide ötvenhárom júliusban, akkor még a magasépítő tervosztályára. Július tizennyolcadikén elfoglaltam a helyemet. Martonosra jártam haza este, reggel meg jöttem. Majd három hét múlva vagy négy hét múlva megkaptam a behívómat tartalékos tiszti iskolára. Azt hiszem szeptember elején vonultam be a debreceni Nagyerdőbe, utána meg Egerbaktára. Három hónapos volt a tisztiiskola. Nem nagyképűségből mondom, de az egyetemi zászlóaljból hárman voltunk, akik kitűnően végeztük el. Hát egy kicsit olyan katonás ember voltam. A tisztiiskola után visszakerültem a munkahelyemre. A januárt végigdolgoztam és itt kezdődött az életem egyik legfurcsább problémája. Őszintén el kell mondani ezt is. Ötvennégy február harmadikén reggel szól a telefon. Fekecs Pétert keresik. A főnököm vette fel, a Sánta Jancsi. Az volt a tervosztályvezető, én a helyettese voltam. Az Államvédelmi Hatóság keresi Fekecs Pétert. Ideadja a Jancsi a telefont. Tessék, én vagyok. Kérem azonnal jelenjen meg a Rák út hat szám alatt! Egyébként az egy kicsit titkos dolog ám . . . Megpróbálom úgy elmondani, hogy . . . Na, lényeg az hozzá, hogy, hogy . . . Kérem hát megjelentem én. Rendkívül tűkön ültem, nagyon izgatott voltam. Kérdezték mindjárt a munkatársak, hogy nem voltam benne valamilyen szervezkedésben az egyetemen, valamilyen diákszervezkedésben? Nem. Otthon sincsenek zűrjeim? Nem kulákok a szüleim! Nem, mondom, annyi födjük sincs, amit mondjuk a konyhából a lapáton kisöpörnek. No, szóval. Nagy izgalommal elmentem 66 i
