Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: Kirostált kavics (szociográfikus kísérlet)
nem volt pallérra szükség, művezetőre sem, csak olyan emberre, aki tudott hegeszteni, meg tudta mutatni, hogy mit kell csinálni. Mindenki szívvel-lélekkel dolgozott. Negyvenöt őszén mindig a községházán dolgoztam, de akkor megalakult egy úgynevezett Délmagyarországi Olajsajtoló Nemzeti Vállalat. Hozzá kell tenni, a községházán akkor nagyon keveset fizettek, nagyon rossz volt már a pengő. Amikor hónap végén megkaptuk azt a kis pénzt — amikor kaptunk —, akkor csak egy-két tojást lehetett belőle venni. Negyvenöt december, negyvenhat január végéig ott voltam a sajtolóban. Akkor behívattak a pártbizottságra, hogy ki kell mennem egy külteleki iskolába, az ugari iskolába tanítónak. Hát én életemben nem voltam tanító, nem is akartam az lenni. Nem végeztem tanítóképzőt sem, meg hát egy kereskedelmit végeztem. Az meg nem is nagyon passzolt a tanításhoz, de hát azt mondták, hogy írni-olvasni tudok, ugye, mert jártam hat elemit, négy polgárit és egy kereskedelmit, hát meg kell tanítani ott a nebulókat. A tanítók elmenekültek, meg nem mertek munkát vállalni, szóval nagyon kritikus helyzet volt. Kilenc kilométerre volt ez a tanyai iskola. Ott voltam az év végéig. Nyolc osztály volt. Illetve csak hat volt, meg három gazdasági iskola, azt kanászakadémiának nevezték, még azt is tanítottam, így nézett ki az én tanítói pályám. Meg akartak tartani továbbra is, de éreztem, hogy erre én képtelen vagyok. Nincs nekem meg az a felkészültségem. Egyik órán elsőssel, másodikon mással ... szóval, nekem ehhez nem volt türelmem sem. Úgy gondolom, érzékem sem volt. Azt mondta a párt, hogy menned kell, hát.. . Nem tudom az elvtárs tudja-e, hogy akkoriban nem sok apelláta volt. . . Ősszel, amikor már megkezdődött a második tanév, nem vállaltam el. Visszamentem a községházára. Ott dolgoztam — minek is hívták? — az adóügynél. Akkoriban kezdődött a földosztás: UFOSZ, DÉFOSZ. Új földhözjutottaknak a kartonjait, birtokíveit állítgattuk ki, de részt vettünk a földosztásnál is. Már így papíron írtuk ki. Persze voltam kint vagy két helyen. Első helyen a — hűha!, hogy is hívják, azt hiszem P. Kiss István, Poós Kiss István földjét osztották, ott voltam. Nagyon érdekes volt. Nagyon akarták az emberek és akartuk, hogy ne maradjon parlagon a föld. Abban az időben, amikor itt foglalatoskodtam, negyvennyolc őszén történt velem egy probléma. Azt hiszem augusztusban kaptam a pártbizottságtól egy ívet, amelyiken rajta volt huszonöt vagy harminc név. Ezekkel az emberekkel kellett aláíratni egy papírt, hogy az iskolák államosításával egyetértenek. Azt hiszem már huszonnyolcat vagy harmincat aláírattam. Az utolsó ember volt a közvetlen főnököm. Úgy hívták Komár Lajos. A felszabadulás előtt volt főjegyző, de Dunántúlra menekült, azután visszajött tíz-tizenkét hónap múlva. Ő ismerte legjobban a birtokíveket, az adóíveket, a birtok- rendszert, hát őt bízták meg adóügyi jegyzőnek. Mondom, vele is alá kellett volna íratnom, de nem írta alá. Én meg abban az időben is — elég heves vérmérsékletű vagyok — nem valami szép szavakat mondtam, hanem megbíráltam. Ezt idézőjelbe, hogy „megbíráltam”. Elküldtem melegebb éghajlatra. Mondtam, örüljön, hogy visszafogadtuk. Egyébként volt neki százhúsz, vagy százharminc hold földje is. Örüljön, hogy kenyeret kap, nemhogy még ilyesmivel ne értsen egyet! Összevesztünk csúnyán! Volt egy főjegyző, akivel én nagyon jó viszonyban voltam. Úgy küldték ide Erdélyből. Később aztán kiderült, hogy volt neki kilencszáz hold földje. Na, annak fölszólt, hogy én milyen pimaszul tárgyalok a felek előtt. A főjegyző, Bóza Áron, mindjárt átszólt a pártbizottságra, ahova áthívattak. Nagyon jól emlékszem, a Balázs bácsi volt a párttitkárunk — úgy hívtak, hogy Peti, hát mondja, hogy Peti, mit csináltál? Nem érted, hogy nem az a párt harca, hogy itt az embereket elnyeljük keresztbe, leszidjuk, rendre utasítsunk, meg mit tudom én mi, ha nem írja alá, nem írja alá, mi azt úgyis államosítjuk. De a fene egye meg az indáját — én soroltam, ahogy magamtól tellett. Nem — mondta —, ezt nem lehet így csinálni, így nem lehet harcolni és így tovább. Balázs bácsival is összevesztem. Azt mondtam, itt van a tagkönyvem, odatettem az asztalra. Ha magának jobban tetszik a főjegyző, mint én, akkor foglalkozzon maga vele. Otthagytam a tagkönyvemet. Ez volt negyvennyolc augusztus vége felé. Eltelt vagy három hónap. Dolgoztam tovább a községházán, a MADISZ-ban. Egyszer szól az egyik elvtárs — már meghalt —, régi veterán volt a Pista bácsi —, hogy te Péter, nem látlak téged taggyűlésen. Hú, én már nem vagyok kommunista! Na, meg kell mondani, hogy akkor még huszonkét éves voltam. Hogyhogy nem vagy kommunista? — kérdezte. Összevesztünk a Balázs bácsival. Nem úgy van az, aszongya. Fegyelmi nékű a pártbú kizárni nem lehet. Nem kaptá fegyelmit, és ez nem eljárás! Közben a Balázs bácsit elhelyezték Alsóba, ott lett téesz-elnök. Azt hiszem abban a megyében ő volt az első. Jött egy másik titkár, valami szolnoki, Balogh, ha jól emlékszem, bár nem vagyok benne biztos, hogy így hívták. A lényeg az, hogy nem kaptam vissza a tagkönyvemet. Be kellett iratkozni újra, ugyanannál az alapszervezetnél. Nem is volt semmi vita, úgyhogy azóta vagyok párttag, vagy voltam párttag ez év májusáig, míg ki nem zártak. Negyvennyolc után a pártbizottságra ismét behívattak, és azt mondták, hogy el kell menned iskolába. Nem akartam elmenni iskolába, mert az apám eléggé beteges volt. Megmondom azt is, hogy később visszakerültem megint az olajgyárba. Ott nagyon jól lehetett keresni. Nagyon sokat dolgoztunk, de nagyon jól lehetett keresni. És behívattak a pártbizottságra, hogy el kell menni tanulni. Hát így 65
