Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Gyesen

szed bele, húst, ölbe kapja a fiát és megtörni. Aztán a szafttal felhígítja a krumplit, kanállal széttrancsíroz néhány húsdarabot és megeteti a kislányt. Mire megebédelek, elkészül. Az etetéssel is, az evéssel is.

Az illendőség úgy kívánja, hogy segédkezzek. Tehát vizet melegítek, elmosom-el- törlöm a két tányért, két kanalat, egy villát, s a három lábost. Addigra ő rendbe rakja és felmossa a konyhát. Órámra pillantok: háromnegyed egy.

Visszamegyünk a szobába, szusszanunk egyet.

— Nemcsak azért marasztaltam, mert úgyse tudott volna hol ebédelni, hiszen a faluban nincs vendéglő — mondja —, hanem azért is, mert jól esik végre beszélgetni. Egész nap nincs kihez szólnom.

Miskával beszélhetnél, ráférne a gyerekre, gondolom, de hangosan ezt kérdem:

— Nincs a közelben olyan fiatalasszony, aki szintén gondozásin van?

— Majd mindegyik házban van. Ki egy, ki két, ki három gyerekkel. De mindenüt van állat is, kert is. Megvan itt mindenkinek a maga keresztje.

— Ha most nem lennék itt, mit csinálna? — kérdem az újabb kávé mellett.

— Nem is tudom így hirtelen ... Talán kivasalnám azt a ruhát, amit tegnap kimostam. A paradicsomot már megint kötözni kell. A múlt héten három nap esett az eső, a zöldség elég gazos, meg kell kapálni. Ablakot is kellene már pucolni. Négy óra körül pedig neki szoktam látni a vacsorafőzésnek.

— Mit főz ma?

— Megfogok egy csirkét. Megcsinálom paprikásnak, nokedlival, uborkasalátával. Elé egy zöldséglevest, grízgaluskával.

— Maga találja ki, hogy mit főzzön, vagy közkívánatra ...?

— Egyik se ... Anyósom szokta megmondani, mielőtt munkába megy.

— Két és fél éve itthon van. Előtte hat évig dolgozott. Nem hiányzik a gyár, a munkatársak, a város?

— Miskolcot én soha nem szerettem. Rengeteg az ember, sok az autó, nagy a forgalom. A gyár ...? Kezdetben nem volt olyan nap, hogy eszembe ne jussanak a lányok. Jó sokat marháskodtunk együtt, micsoda hecceket csináltunk az öltözőben . . .! Most már ritkán jutnak eszembe.

— Meglátogatta valaki a gyárból, amióta itthon van?

— Az egyik munkatársam itt volt. Elhozta a szekrényemből a cuccaimat. Más nem volt itt. Többségük asszony, megvan a maga baja mindnek, nem kívánhatom egyiktől se, hogy másfél órát vonatozzon ide, másfelet vissza a meló után.

— Maga se volt bent azóta?

— De, egyszer. Van annak legalább egy éve. Az uramnak ingeket kellett venni, nálunk meg, ugye, az az egy bolt van, se választék, se semmi. Gondoltam egy nagyot, anyósom megkértem, maradjon itthon a gyerekkel, és bementem Miskolcra. A Centrum Áruházban bevásároltam, volt még időm, mert meg akartam várni az uramat, hogy majd együtt jöjjünk haza, és bementem a gyárba. Hogy azok énnekem hogy megörültek! Csudajó érzés volt. Kérdezgették, hogy vagyok, miket tud már a gyerek meg, hogy mikor megyek vissza. Irtó jól esett a kérdezősködésük. Azóta sokszor elgondolkoztam azon, hogy milyen fura is az ember. Mert amíg ott melóztam, egyre csak azt vártam, hogy egyszer megszabadulhatnék onnan. Hogy valamiképp a magam ura lehetnék. Hogy ne parancsolhatna nekem se csoportvezető, se brigádvezető, se senki. Én azt hittem, hogy annál a melónál a világon már nehezebb nincsen. Most meg . . . ugye ... jó volna ott lenni.

— Miska nemsokára betölti a harmadik évét. Van itt a faluban óvoda?

61