Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

kulákházakban laktak a házaspárok. Nem nagyon szerettek minket Perkátán. A háziaktól egy seprüt sem lehetett kölcsönkapni.

— Reggel be Pentelére, délután vissza Perkátára a ponyvás teherautókkal. Pocsék út vitt Perkátára. A nyelvét is majd elharapta az ember és a sofőrök úgy hajtottak, mint az őrültek. A kocsik délután öt óra tájban a Béke téren várakoztak. Az építkezésről beözönlő emberek itt gyülekeztek. Micsoda perzsavásár volt az, te jóisten! A vegyesboltnak berendezett barakk ajtaja előtt hosszú sorok kígyóztak. Bent mindent lehetett kapni, egyebek között kolbászt és felvágottat is, jegy nélkül. Kenyeret több helyen is, a félig kész házak kapubejárataiban árusítottak. A népbolt előtt hullámzó tömegben időnként megjelent egy esőkabátos, gumicsizmás férfi és elkiáltotta magát: Perkáta! vagy: Kulcs! és a kis falétrákon ki-ki felmászott az illetékes kocsi ponyvája alá.

— Az építkezésről munkahelyemet, a XII. főépítésvezetőséget ismertem legjobban. A kovácsműhelyt és az erőművet-építettük, a főépítésvezetőt Liptáknak hívták. Minden eszközt megragadott, hogy a faluról verbuválódott brigádokat a mezőgazdasági idényben is itt tartsa. Aratási szabadságot csak akkor adott, ha semmiképpen sem tudta itt fogni a munkásokat. Emlékszem, egyszer a Sadek brigád mindenáron haza akart menni, aratni. Sadekot félrehívták és alkudoztak vele, vagy félórát. Utána a főépítésvezető megadott a normásnak egy összeget — a normás én voltam — hogy számoljon ki a pénznek megfelelő mennyiségű planírozási munkát Sadekéknak. Ne izguljon, mondta, ha jönnek ellenőrizni, hogy hol paníroztak ilyen irgalmatlan mennyiséget, megmutatom: itt volt egy domb. Látnak itt most dombot? Nahát, azt planírozta el a Sadek. Ha nem hiszik, jöjjenek le az irodából egy hétre födémlemezt cipelni. Nem is lett semmi baj és Sadekék maradtak. Ami pedig az irodát illeti, elég hamar ki lehetett kerülni onnan segédmunkásnak. Megszokott dolog volt, nem is tűnt fel, hiszen herceg Eszterházytól szilenciumos ügyvédig épp elég deklasszált ember dolgozott itt akkor..

Természetesen muszájból. Sikertelen regény-próbálkozások ma is őrzik az igaz sztorikat, miként találkozott itt a hajdani béreslegény egykori kulákgazdájával, a cselédlány egykori háziurával. Általában rosszul megírt, ékes-szép történetek ezek. Annak a társadalmi felfordulásnak részletei, amelyben egyesek ott tudtak csendben elsüllyedni, ahová másokat a felemelkedés lehetősége vonzott. És ami furcsa, mindkét csoportnak megvoltak az esélyei. Az egyenlősítő pufajka, gumicsizma, esőköpeny jótékonyan fedte a különbségeket, sőt egyformán jelentett rangot is — amíg úgy akarták. De ha megjelent az ÁVH, akkor már hamar kitűnt a pufajka alól, hogy ki volt presbiter, kinek a nagybátyja volt a Noseda szappangyár igazgatója, ki kulák, ki kulákfi, ki a Horthy rendszert is kiszolgált gyanús értelmiség.

Ezzel együtt, az ÁVH itt ritkábban jelent meg, mint másutt és így az ellenségkeresésnek inkább komikus, mint tragikus emlékei maradtak. Vagy nem volna derűs történet, hogy az egyik túlbuzgó dolgozó a helyi lapban ellenségnek nevezte a cukrászda zongoristáját, amiért ,,Az én babám egy fekete nő” című kupiét és hasonló kispolgári nótákat játszott a Pentelei hármas kocka de magas című dal helyett?

Volt kinek kupiét játszani! A kissé megijesztett vagy oktalanul is megijedt értelmiségiek, fővárosi tisztviselők tömegesen menekültek Sztálinvárosba. Beültek egy irodába, raktárba, irattárba, leveleztek, számfejtettek, kimutattak, terveztek, dolgoztak, esténként kártyázgattak, presszóztak és választékosán gondosan öltözködtek: mindig esőköpenybe, pufajkába, gumicsizmába. Csak hadd múljon az idő!

A magyar értelmiség és a műveltebb tisztviselő réteg nagyobbik hányada nem hitte a sztálinvárosi „mesét”, a szocialista várost. Ha az építkezéskor itt jelenlevő szellemi kapacitás még a várossá válás idején is itt van, akkor ma szellemi kincsbánya lenne Dunaújváros. Csakhogy az értelmiségiek idősebb és egyben rangosabb, tudósabb több55