Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - Németh Lajos: Kondor Béla helye a kortárs művészetben (Tanulmány)

agresszív gépezet szimbóluma, agresszor—áldozat), e pólusokat azonban gyakran ironikusan keverte, egyazon figurációban villantotta fel. Vissza-visszatérő témakörei is, mint az ,,Apocalypsis cum figuris”, az angyal ellen felvonuló szörny-szerkezetek, a forradalom motívum, a minden idők háborúinak metaforikus jelzései, az erasmusi „Balgaság dicsérete” visszájára fordított világával rokon erkölcsi parabolák—mind szükségszerű összetevői teljesség igényű művészetének. Összefüggő mitológiai rendszert épített fel, de e rendszer érvényét szüntelenül meg is kérdőjelezte, mint ahogy szüntelenül grimaszba rándulóan megkérdőjelezte saját ítéletmondó attitűdjének az erkölcsi jogosságát is. A jelen összefüggésben és a terjedelem adta határok között nem vázolható, hogy a kondori világegyetem realizálása milyen formai, kompozíciós problémákat támasztott, miként találta meg a dolgok szüntelen szimultaneitásának, a történelmi dimenziók egymásba csapásának az ábrázolási lehetőségét, hogyan formálta meg a közvetlen valóságként megélt külső és belső realitást — mindenesetre a klasszikusokhoz mérhető szinten tette ezt meg.

Kondor életműve tehát az európai művészet több évszázados fejlődési szakaszának, különösen a romantikától induló és máig is érvényes korszaknak egyik utolsó és a nagyokhoz mérhető terméke, mint ahogy annak minősíthető Camus munkássága is. Kétségkívül a képzőművészetben már szokatlan volt az ilyen totalitás igényű életmű, a század második harmadában inkább a zene, a film és a színház vállalkozott még ilyenre. Közép- és Keleteurópa sajátos valósága azonban, amelyben a XX. század existen- ciális kérdései különösen összetetten vetődtek fel, még lehetővé tette,sőt megkövetelte e nagy próbálkozást. Jellemző azonban, hogy több középeurópai képzőművész is, mint például a lengyel Szajna és Kantor már szűknek érezték a képzőművészet határait, színházi rendezőként jelentősebbek is. Kondor is tágította a határokat, mégpedig mindenekelőtt az irodalom felé, anélkül, hogy elveszítette volna művészetének alapvetően érzéki-konkrét jellegét. Nemcsak a lapjain és képein megjelenő feliratok mutatták, hogy tudatosan tette ezt, bekapcsolta a diszkurzív elemet, arra kényszerítette a szemet, hogy „olvassa” a képet. A szemiotikái kutatásnak feladata, hogy leírja és értelmezze azt a folyamatot, ahogyan Kondor ezt elérte, felhasználva a tudatos léptékváltást, tér és idődimenziók, pszeudoperspektívák jelzésrendszerét. Az is szükségszerű volt, hogy verseket is írt, és versei nem csupán kiegészítői, hanem szerves részei életművének.

Kondor csakúgy átélte az elidegenedés, absztrakttá válás, eldologiasodás élményét, mint az avantgarde legjobbjai, ő azonban még teljesség igényű életmű építésével védekezett ellene. Hogy ezzel egy nagy történelmi korszak utolsó mohikánjai, egy művészi magatartásmódéiI eltűnő képviselői közé tartozott-e, vagy pedig átmentője értékeknek és lehetőségeknek — arról csak a jövő fejlődése dönthet, és nem is csupán a képzőművészet fejlődése.

26