Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - Németh Lajos: Kondor Béla helye a kortárs művészetben (Tanulmány)

végén nálunk is megerősödő avantgarde szellemű csoportosulások Kondorban már csak a kezdeményezőt, az áttörésben vezérszerepet játszót tisztelték, de életművéből jobbára csak a késői fotókat fogadták el. Kondort tehát nem fogadta el az avantgarde és mint köztudott, nem fogadta el a konzervatív szemlélet sem. Miért tisztelte ugyanakkor Camus, miért becsülték Jugoszláviában, Milánóban vagy nálunk az ugyancsak szigorú mércéjű Fülep Lajos? Mert az ő számukra még élő volt az a problémakör, amely Kondor művészetében megfogalmazódott, mint ahogy valóban élő is volt a hatvanas évek történelmi valóságában, még ha a neoavantgarde ezt a valóságot gyakran „zárójelbe tette” is.

Kondor életművét kétségkívül elkülönítette a neoavantgardetól, általában a magukat antiművészetnek nevező csoportosulásoktól az a tény, hogy nem tagadta meg a képzőművészet több évezredes hagyományát. Már indulásakor egyértelmű volt a vállalkozása: a klasszikusok művészetén át, azt megszüntetve -megtartva válni modern művésszé és a XX. században olyan életművet teremteni, amely dimenziójában, értékrendjében is összevethető a klasszikusokéval. Oto Bihajli-Merin, kiváló jugoszláv művészettörténész a XX. század nagyjai közül Henry Moore-t és Picassót minősítette még olyan művésznek, aki totális művészetet teremt, célja az univerzum-alkotás, nem elégszik meg tehát parciális értékek megfogalmazásával és művészete ember-középpontú. E művészek tehát még valami olyant akartak, mint a múlt nagyjai. Mert ha koronként és egyénenként változott is a cél és különbözött is a megoldás, mégis bizonyos nembeli egyezés figyelhető meg az olyan típusú művészek között, mint Dante, Blake, Dosztojevszkij vagy Rembrandt. Mindnyájan kollektív vagy egyéni mitológiára támaszkodván művészetükben homogén rendszert, szuverén világot teremtettek, amelynek megvan a belső elrendező elve, s mint ilyen, autonom világ. Ugyanakkor a kor nagy emberi-etikai kérdései transzponálódnak e világba. E művészek célja olyan metavilág- nak a teremtése volt, amelyben minden benne van, sőt céljában nem is csupán intenzív, hanem mintegy extenzív totalitásra is tört. Fülep Lajos egy ízben a görög templom és a gótikus katedrális összevetésekor írta, hogy az előbbiben ideálisan benne van az egész görög szellem és a görögségnek a világhoz való viszonya, míg a másodikenciklopédiája az egész keresztény kultúrának. Az irodalomban ilyen enciklopédikus értékű mű volt a Divina Commedia. Valami hasonló építésére vállalkozott művészetében Kondor Béla is.

Természetesen a XX. században olyan „katedrálisnak” az építése, amelyben enciklopédikusán sommázódott az európai kultúra két nagy bázisának, a görög-reneszánsz és a zsidó-keresztény kultúrkörnek mítoszrendszere, bölcseleti és etikai problémaköre, a bennük kialakult emberi célok, önmegvalósítási lehetőségek szövevénye — ugyancsak nehéz volt, hiszen Kondornak nem állt rendelkezésére olyan objektíve adott homogén világmagyarázat, mind például Danténak. Ezért is érezte közelebb magához a modern kor kezdeti szakaszának Dantéját, a racionalizmus válságperiódusában, a romantika korában működő William Blake-et, grandiózusán eklektikus és mégis személyivé vált mitológiájával.

A kondori univerzum kialakításának több összetevője volt, e rövid cikkcsakjelezheti őket. Egyrészt ki kellett alakítania azt a többértelmű, gyakran ellentétes jelenségeket is egybefogó szimbolikát, motívumkört, toposzként visszatérő témaegyütteseket, a nagy emberi színjáték szereplőgárdáját, amelyek egyszerre építői és benépesítői voltak ennek az univerzumnak. Kondor szimbólum- és jelképteremtő fantáziája páratlan volt. Elsősorban a nagy európai mitológiák — különösen a kereszténység — ikonográfiái kelléktárát hasznosította, de mozgósította az egyén mítoszteremtő erejét és felidézett archetipikus képzeteket is. Mitológiája poláris ellentétekre épült (ember- —angyal, ember—szörny, angyal—démon, a repülő, mint a szabad szárnyalás és mint

25