Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi
Rétszilast elhagyva Dunaújváros felé azon a vágányon fut a vonat, amelyet 1951 — 52-ben a hős vasútépítők építettek, hogy a hős komlói bányászok ajándéka, a szén, rövidebb úton jusson el a hős sztálinvárosi kohászokhoz. Mennyi hős volt akkoriban? Az első pentelei hősök kétségkívül azok a parasztlegények, akikről 1951 februárban, az MDP II. kongresszusán is megemlékeztek. Szó szerint ezt mondta a felszólaló: ,,A pártbizottság a DISZ-szel együtt levélben írta meg a fiatalok falujába a tanácsnak, no meg a szülőknek, milyen kimagasló munkát végeztek az építkezésen. Pár hétre rá, amikor a Partizán brigád tagjai hazamentek Tótszerdahelyre, az egész község három kilométerre eléjük ment zászlóval, úgy fogadták őket. Szüleik azt írták válaszul a párt- bizottságnak, hogy soha sem voltak olyan boldogok, mint most, mióta fiaik a Dunai Vasműn dolgoznak. Azóta Tótszerdahelyről még harminc fiatal jött a Dunai Vasműre dolgozni. Most készül egy leánycsoport is, mert az a véleményük alakult ki, hogy a községből minden becsületes vőlegénynek való Dunapentelén dolgozik.” Még azt is elmondta a küldött, hogy a fiatalok, akik este elolvassák Azsajev: Távol Moszkvától című könyvét, másnap reggel már jobban dolgoznak. Tettetett naivság volt ez, vagy igazi? S ha tettetett volt, kinek, miféle ereje kénysze- rített ilyen balgaságba felnőtt embereket? — Én is építettem valamikor — mondja az útitárs és szemével arra int, ahol a várost sejti. — Sztahanovista is voltam. Tudja, hogy születtek a sztahanovista hősök? Megmondom magának. A mi brigádunk mindig mindent négyszáz százalékra teljesített, mert mi értettük a szakmát. A norma meg azokhoz a zsíros kalapú parasztgyerekekhez volt igazítva, akik tegnap jöttek el az istállóból. Ha a mi teljesítményünkhöz állítják a normát, akkor azok a hidegvízre valót sem keresik meg és hazamennek. De, hogy hozzájuk szabták, ők küszködtek vele, mi meg ajserok voltunk. Néha kerestünk heti 600—800 forintot is, tudja mennyi pénz volt az 51-ben? Higgyem, ne higgyem? Kétségkívül, gyanúsan sok hős volt akkoriban errefelé. Csak utas volt több. Vonaton, hajón, fakaruszon. Zötykölődött a fél ország. Pénteken délben haza, vasárnap éjfél előtt vissza. Hová vissza? Hát Oroszlányba, Komlóra, Várpalotára, Kazincbarcikára, Sztálinba. — Hol dolgozik szaki? — Sztálinba’ szaki. Bátor szóvicc volt ez akkoriban! Elévült! Vagy három-négyszázezren utazgattak akkortájt hetente, kéthetente ide-oda. Ma azt mondjuk, hogy ezek voltak a társadalmi és földrajzi mobilizáció csúcsévei. Öt év alatt 406 ezerrel nőtt a munkások és alkalmazottak száma. Az első ötéves terv végén az új munkások és alkalmazottak aránya meghaladta az összes munkás- és alkalmazotti létszám 40 százalékát. A felvettek 40 százaléka a mezőgazdaságból, 25 százaléka a háztartásban dolgozó nők közül, 10 százaléka pedig a deklasszált rétegekből került az állami iparba. 1954-ben a Lenin Kohászati Művek dolgozóinak 20 százaléka az 1949-es népszámláláskor még földműves volt. A sztálinvárosi építőknek legalább 60 százaléka tette meg ugyanezt az utat. Ebből a tömegből hőst gyorsabban lehetett csinálni, mint munkást. Ki figyelmeztetett volna akkor az extenzív iparfejlesztés veszélyeire, hiszen öt évre a nemzetközi jövedelem 120százalékos növekedését iktatták törvénybe? Kinek volt esze az ipar- és a városfejlesztés aránytalanságán tűnődni, amikor 220 ezer lakást ígért a terv? Ki merte volna a termelékenység csökkenésének szomorú tényét megjósolni, amikor Piszkai Erzsébet győri ifjúmunkás 22 szövőgépen dolgozott és Loy Árpád bányászcsapata elindította a „termelj ma többet, mint tegnap” mozgalmat? Valahol, valakik azért talán látták a veszélyeket, csakhogy ők nem ültek együtt apámmal azon a munkásvonaton, ahol teljesárú vasúti jeggyel senki sem utazott, mint50
