Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

hogy az szégyen is lett volna; ahol minden csomagnak egyforma tartalma volt; hazafelé kétkilós vekni, visszafelé kétváltás fehérnemű. Azon a vonaton senki sem tudott ilyen választékosán gondolkodni.

Most utólag kiszámolom, hogy apám már elmúlt ötvenéves, amikor előbb szakmát, majd lakóhelyet változtatott. Hogy miért? Pontosan nem tudom. Már mondhatnám, hogy a párt hívó szavára, fellelkesülve a szocializmus építésének nagy lehetőségeitől, csupa öntudatból állt a Szórád Márton úti fertőtlenítő- és szűrőállomás felcsere elé, hogy egy marék DDT port kapjon a hóna alá és a gatyájába. Mondhatnám, mert ő már nem igazítana helyre.

Apám egy magyar királyi vasúti váltóőr fia volt, tanyai — ahogy Bácskában mondják — szállási parasztok unokája. Családunk férfitagjai nemzedékről nemzedékre emelkedtek a társadalom akkori ranglétráján. A század elején váltóőrnek lenni nem egyenlő a mai baktersággal. Apám négy polgárit végzett és 1915-ben ez tiszteletet parancsoló iskolai végzettségnek számított. Szép szálkás betűkkel írt öreg korában is, alapvető helyesírási hibák nélkül. Számtanból jelesen megfelelt, bizonyára ezért adták kereskedő inasnak. Bakter nagyapám olyan mokány magyar volt, hogy a Trianon után, 1921-ben nem tett esküt a szerb királyra, ezért elbocsátották a vasúttól. Halványan még emlékszem rá, a magas szikár öregemberre. Mindig azt mesélte, hogy egyszer magától Ferenc Jóskától kapott szivart, mert hogy katonaéveit az udvari testőrségnél szolgálta. Mint akkoriban minden alkalmazott, apám is arról álmodott, hogy egyszer önálló lesz, de amikor már-már valóra vált az álma, megfordult a világ. Megírják e egyszer, hogy 1945-ben miként szégyellte magát el a proletár, aki korábban már az osztályárulás gondolatával foglalkozott? S hogyan vezekelt érte? Hogyan kereste vissza önmagát az időben és az ősökben?

A politikához nemigen értett az apám. A szocdemekhez mégis beiratkozott és az átigazolások után tagja lett az MDP-nek. Minden évben elvégezte az alapfokú szemináriumot, jó eredménnyel. Hogy hová tartozott voltaképpen? Azt hiszem a rendes, szorgalmas, megélni tudó, de élni nem tudó emberek csoportjába. Sodródott, de azt is csak mértékkel. Nehezen cserélt és szeretett nyugodtan aludni. Egyszer, már Sztálin- városban találkozott az ipar akkor rettegett miniszterhelyettesével, akinek rokoni kapcsolatai közismertek voltak, és akivel apám annak idején együtt inaskodott Szabadkán. A miniszterhelyettes barátságát, ígéretét és meghívását megköszönte, de soha nem váltotta pénzre-rangra. Most már látom, hogy neki volt igaza.

— A biztos kis kenyér jobb, mint a bizonytalan nagy — mondta sokszor, és én ma is gondolkodom rajta: vajon a mindenfajta változástól rettegő kispolgár, vagy a megfontolt proletár szólt-e belőle.

Már soha nem tudom meg. Sírjánál a kispadot három éve készülök befesteni, de mindig elmarad. Úgy sem ülök rá soha. Inkább csak álldogálok a sírkövet ölelő buk- szus bokroknál, és gyakran el is kalandozom a temetőben. Mennyi ismerős van itt! Már a város élő organizmusához tartoznak a halottak. A hajdani vonatozók, zötykölő- dők. A tehervagonokból átalakított lócás szénkályhás szerelvények mindig álmos utasai közül milyen sokan alszanak már itt! Aki az első pártszervezetet megalakította, akiről regényt írtak, akinek a nevét méteres betűk hirdették a falakon, aki az első nyersvasat csapolta, aki az első futballcsapat kapuját védte, aki nekem az első munkát adta, aki megszervezte a vasutat, aki megtervezte és elrendezte a város első házait.

Valamikor szó volt arról, hogy a városalapítók díszsírhelyet kapnak, vagy egy-egy fát, az erre kijelölt emlékparkban. Mindeddig semmi sincs. Nyilván nem tudják eldönteni, hogy ki legyen az első rangos halott. így a rangot most a temetésre igyekvőket szállító különbuszok száma adja. Egy, kettő, vagy három? Vasárnaponként menetrendszerű autóbusz jár a temetőbe. Hozza-viszi a fejkendős öregasszonyokat, az unatkozó, nyű51