Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Messzi út tanulságokkal (Kirgiziai útijegyzetek)

magánhangzóilleszkedés törvényéhez. Ez a törvény a kirgiz esetében nem csupán a magas és mély,de a labiális és illabiális magánhangzók viszonylatában is következetesen érvényesül. Igeragozásban a tagadó forma is használatos. Hangzórendszere a mai magyarétól a következőkben téréi: hiányzik belőle a gy,ny, ty hang, ellenben a g-nekés a k-nak van elől- és hátulképzett változata, s ugyanígy a magánhangzók közül az i-nek: i—y. Rendszerint igeneves szerkezeteket használ ott, ahol a magyar nyelv alárendelő mellékmondatokat. Ez a körülmény rendkívül tömörré teszi a kirgiz nyelvet, s — kiváltképp vers esetében — igen megnehezíti kirgiz szövegeknek eltérő szerkezetű nyelvekre (pl. oroszra, németre) való művészi lefordítását. A magyar e vonatkozásban hajlékonyabb, befogadóképesebb a kirgiz költészet vonatkozásában is.

Kirgiz irodalomról egyébként csak a szovjethatalom évei óta eshet szó, mivel a forradalom előtt az egész nép írástudatlan volt. A forradalmat követő években vezették be előbb az arab, majd a latinbetűs, végül 1941-ben a kirgiz nyelvre módosított ci- ri11betűs írást. írástudóik nemzedékei nőttek föl ez alatt a nem is hosszú idő alatt, s Csingiz Ajtmatov személyében már egy világirodalmi rangú írót is fölnevelt ez az egymilliónál alig több lelket számláló kis nép. Szép feladat volna a többi —a magyar olvasók számára egyelőre sajnos ismeretlen — kirgiz író és költő műveinek magyar nyelvű tolmácsolása is. Egy átlagműveltségű, középiskolát végzett kirgiz ember, ha mást nem, legalább Petőfi nevét és egy-két versét ismeri. De mit mond számunkra a népköltészetből kinövő kirgiz klasszikusok: Toktogul, Moldo neve, s mit tudunk ma élő idősebb és fiatalabb íróikról, költőikről Tügölbaj Szidikbekovról, Aali Tokomba- jevről, Temirkul Umetalievről, Szüjünbaj Eralievről, Tölegen Kaszimbekovról, Kenes Dzsuszupovról? Ha a jószerencse évekkel ezelőtt össze nem hoz Kecskeméten Era- lievvel, aki kitűnő költő és műfordító s embernek is kiváló, bizony magam sem ismerem meg ezeket a neveket.

Temirkul Umetalievvel az írószövetségben ismerkedtem meg, még aznap délelőtt, hogy megérkeztem. Magas, testes, őszbecsavarodott öreg kun lép be az ajtón. Bemutatnak neki.

— Magyar? — kiált fel örömmel — Hát én is jártam Magyarországon.

— Mikor?

— A hadsereggel 1944-ben.

— És közelebbről merre járt?

— Elég távolról jöttem — mosolyog derűsen — de még jól emlékszem az útvonalra: Szeged, Kistelek, Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Nagykőrös —sorolja hibátlan kiejtéssel ezeket az idegenajkú ember számára nyelvtörő szavakat —, majd fölfelé északnak: Hatvan, Balassagyarmat, Salgótarján. Ezután visszafordultunk Budapestre, s túl a Dunán Székesfehérváron keresztül a Balatonig jutottam el.

— Kitűnően emlékszik ezekre a városnevekre — jegyzem meg őszinte csodálattal —, egy vasutas sem sorolná el különbül.

— Emlékszem én még egyébre is — emeli föl az ujját —: alma, ata, balta. Ezt sosem felejtem el. Egy alkalommal egy város közelében, na, hogy is hangzik a neve, Cege .. .

— Cegléd.

— Úgy, úgy. Szóval Ceg-léd közelében egy tanyán voltunk elszállásolva. Egységünk csupa ukránból állt, én voltam az egyetlen ázsiai. Az őrmesterünk tüzelőt akart aprítani, keresi a baltát a ház körül. Nem találja. Kérdezi a gazdától kézzel-lábbal; hol van a topor? Az nem érti, mit kíván tőle, visz neki egy kalapácsot. Odamegyek, kimondom a szerszám nevét anyanyelvemen: ,,balta”, s erre az a magyar odahozza a baltát. Hát ez az, amit nem felejtek el sohasem.

— Volt-e azóta Magyarországon?

7