Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Messzi út tanulságokkal (Kirgiziai útijegyzetek)

— Nem kellett volna olyan korán kijönnöd.

— Nem akartam elszalasztani — szól röstellkedve —, Szüjünbaj Eraliev pedig elnézését kéri, hogy nem ő jött fogadni Önt, dehát már nem olyan fiatal ember, én meg szívesen vállaltam helyette.

Taxiba ülünk, a szállodába megyünk. Elintézi a bejelentkezést, majd szelíd erőszakkal kiveszi a táskát a kezemből és föl kísér a szobába. Mégegyszer megkérdezem a nevét, amit bemutatkozáskor nem értettem: Ászán Dzsaksilikov. Dzsaksi kirgizül — jó, dzsaksilik: jóság. Jó név.

— Mondd meg nekem, Ászán, miből sejtetted, hogy én vagyok az, akire várakoztál?

— Nem is tudom — mosolyog —, valahogy megéreztem.

— Magam is ugyanígy voltam ezzel.

Beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy huszonnyolc éves, költő, felesége és két gyermeke van. Személyes ügyeinknél fontosabb dolgok is szóba kerülnek, s utóbb annyira belemelegszünk, hogy amidőn egy jó óra múltán — egymás fáradtságára hivatkozva s a délelőtt tíz órai találkozásban megállapodva — elbúcsúzunk, egy feliből- harmadából megváltott és elrendezett világot tudhatunk magunk mögött.

Magamra maradok a szobában. Már világosodik. Károgás hal Iik a fakoronák sűrűjéből, ébredeznek,útrakelnekaz elsővarjak.Álmos nem vagyok,holmijaimat kezdem kicsomagolni, rendbe rakni. Riadtan fedezem föl, hogy a kölcsönkapott fényképezőgépet a moszkvai Peking Szállodában felejtettem. Kiver a hideg verejték: honnét veszek én hat és félezer forintot, hogy a kárt megtérítsem? Lefekszem, de igen nehezen tudok elaludni. Fönn jár a nap, mire fölébredek. Kinyitom az ablakot, friss, tiszta levegő árad a szobába. Rengeteg fa odakint és verőfényes, ragyogó idő, mint nyáron. Munkába, iskolába menők szállingóznak az utcán. Az ablak alatt a járda szegélyen ugyanazok a szivarfák sorakoznak, mint otthon, Kecskeméten, a Béke fasorban. Október tizenötödike van, kora reggel. Kihajolok az ablakon. Lenn öreg bácsika ballag hazafelé a piacról, fehér szakállú, fekete kabátos. Jókora hálószatyrot cipel a karján, megtömve hatalmas, piros almákkal.

Nyugalom tölt el, öröm.

Itthon vagyok.

Távoli s közeli találkozások

Hol is van hát az az ország, ahol attól a perctől fogva, hogy lábamat letettem földjére, az az érzés szegődött mellém állandó kísérőnek, hogy hazaérkeztem?

Kirgizia egyike Szovjet—Középázsiaszövetséges köztársaságainak. Északon Kazahsztán, nyugaton Üzbegisztán, délen Tádzsikisztán, délkeleten Kína határolja. Területe valamennyivel nagyobb hazánkénál: mintegy 107 ezer négyzetkilométer. Felszínét az eurázsiai helységrendszerhez tartozó magas hegyláncok borítják, a Tien-San és a belőle kiágazó Ala-Tau (kirgizül: Ala-Too, magyarul: Tarka Hegy) hatalmas vonulatai. Ennek köszönhető, hogy éghajlata — déli fekvése és a tengerektől való nagy távolsága ellenére is — kellemesnek mondható. Hegyeiben ugyan meglehetősen szigorú telek járnak, ám a Narin s a Talasz folyók termékeny völgyeiben, valamint afővárost övező lapályo- sabb fennsíkon kedvezők a feltételek a földművelésre. Mind a szántóföldi, mind a kertgazdálkodás gazdagon megfizeti a szorgalmas nép munkáját. Virágzik az egykori rideg pásztorkodás hagyományaira támaszkodó korszerű nagyüzemi állattenyésztés is. Ennek ágazati közül a juhtartás a legjelentősebb, aminek fontossága Kirgiziában föl- becsülhetetlen, hisz legelőinek nagyrészét csak ez az igénytelen állat képes hasznosítani, ráadásul — a mohamedán vallási törvények következtében — a lakosság hús- fogyasztásának zömét is a birka fedezi. (Közvebetőleg: nálunk sem ártana — nem épp vallási, mint inkább gazdaságossági szempontokra ügyelve — a viszonylag kevés beru5